Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 36. szám

tóth richárd Vándorszínház

Ha csókolnálak éreznéd a bor illatát és a mámort, mert velem együtt ittál volna, hogy legyél az, ami tisztán, és én a te tisztaságod meztelenül.

Hagyni, hogy kifolyjon a szájam sarkából a fehérbor, aztán úgy maradni néhány percig: megízlelni, hogy milyen az ilyesmi, várni, hogy lecsöppenjen valamikor, hagyni a kellemetlenségeket. Csorog, csorog az államig, aztán le a nyakamon a ruhámra, a csíkot érezni meg a velejárókat - micsoda csiklandós!

Ha a hidegben édes csók - az aszfalton, a táblák és lámpák alatt kiszolgáltatva mindenki kényére-kedvére, de mit számít az, hogy így vagyunk mi ketten az utcán, a templom előtt, majdnem előtte, mert ha fölnézünk ott a toronyóra fénye, ami lehet majd valamikor az enyém is, hogy ketten szálljunk belé és eggyé legyünk, amit a szeleburd-türelmetlenség nem engedett nekünk: hogy legyünk később érett csókká.

Erezd az ízt, látod az érett színeket: a nedv pattan a gránátalmából, a szerelem almájából - ragad az ajkadhoz az édes-vörös.

Ha odaadom magam neked, elveszem magam az álmoktól - na mi legyen? Szeretném, ha elvennéd tőlem az illatokat, az ízeket, ha eggyé lehetnénk benned és bennem: a szádat tudni minden cseppjével, ismert illatjával - ha szakítanál rólam, mert nem úgy van, hogy én nem engedem és csak én, mert csak én! Nem így van, mert vagyok és neked és a természtnek és ő nekünk, hogy varázsoljon: varázsolja a tavaszt, varázsolja a csendet és a távolságot, az időt, a fákat, a házat, a szobát, ami nem zárhat körül többé a tudtom nélkül, és én sem bárki mást az ő tudta nélkül, mert kell valami, ami adjon reményt, hogy szabadon nézhessünk ki az ablakon - a szomszéd öregasszonyt akár, vagy a fákat a meneküléshez.

49