Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
CLXXXVII. szonett (...ényi Éva emléke, 2) Nem láttalak húsz éve csak hányt szemmel. Frissen mosott nylon harisnyád lengett padlásszobád gerendáján a szélben; ezüstcipőd kidugta egyik orrát az ágy alól, medencénk összezárult mint csukódó kagyló kétfelé, dermedt vágyam szívgyökér lett testedben, s hátunkon újra s újra libabőr. Aphrodité egyetlen s igazi látogatása lett volna szerelmünk Bosch roppant eprei, kristály burái s néma, voyeur madarai közt? Imádtuk egymást, aztán menekültünk, mert vonzott is, de megborzongatott, hogy a gyönyör gyönyörű zuhatagja alá fekszünk s így leszünk semmivé. Az isten ünnepélyét ültük, mégha az isten Venus vulgivaga volt. Azóta úgy jártunk az emberek közt mint más világból idetévedt lények, kik Leonardo misztikus és trágár mosolyát örökölték ajkukon. Nem szólnék erről, ha te el nem mondod másnak meg nékem. Hencegtünk vele. Most meghaltál. Nagyon fáj. És szerelmünk emlékéből is fájdalmas titok maradt reám. Nem titkolom. Talán így kevésbé fáj. Én mindent megírok. (Portsmouth, 1986) 35
