Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
ZELEI MIKLÓS Keresztény hazám Fekete szoknyás férfiú a katonák, a rendőrök négyszöge előtt. Megáldja a fegyveresek zászlait. Mit csinálsz cicus? Innen már csak egy macskaugrás, hogy megáldd a fegyvereket is. És ekkorát ugrani reverendában is lehet. De az ugrás ívének a végén a szakadék - szakszóval pokol - tátja ki letarolt növényekkel, kormos kövekkel, megszenesedett csenevészekkel szegélyezett száját Én nem olvastam a Bibliában, hogy Jézus megáldotta volna a légionáriusok zászlait. Az egyház nem ítéli meg magát, nem számol el a múltjával, ahogy a „megújult" MSZMP sem. Viszont megújul, ezt hallom tőle mindig. De akkor hogyan? Ott sündörög megint a fegyverek és a hatalom körül. Ne ítélj, így szokták idézni, és nem a másikra, hanem magukra gondolva, tényleg nem ítélnek. Szabadsüllyedés - az önfölmentés gondtalanságával, a végig nem gondolt gondolat - „cogitus interruptus" - lenyugtató erejével. Látom az agylebenyeket, ahogy a világ minden dolgát a legnyugalmasabb öbölbe terelik, csak le ne kelljen nézni, látni a tetteinket és beismerni róluk, hogy milyenek. Ha ezt meglépjük, még akár elviselhetetlenné is válhat a létezés. Sebhelyes agyvelő, forradásos lélek, csapkodja az ember karján, a combján az erinnüszöket. És szomjazik a változásra, de mekkora az esély, hogy az sikerüljön? Mért ne ítélnék? Ne száradjon potyára a torkom, az ítélet szabadesésére bízom magam. A rabbi nem békét ígért, hanem kardokat hozott. Mért hívna fel a ne ítélj szellemi viszonylagosságra? Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek? Pardon, Isten báránya nem birka. Ez a mondat ítéletre szólít fel. Arra, hogy mindent keressek meg magamban, amit elítéltek a világban, és fordítsam ellenük kardjaimat. Szellemi küzdelem, amire mégis rámehet az élet. ítél itt mindenki mindenkit. Nem vállalkozik arra senki, hogy önmagát mérje meg. Amíg ez nem kezdődik el, hiába okádják a hangfalak sztereóban a mennyországot. Mégcsak a tisztítótűzig se jutunk. Elszámolás helyett leszámolás, kötélverő mondatok, bosszúért habzik Isten gyermeke. Kenjük egymáson a szart, ahelyett, hogy kimosdaná ki-ki önmagát. A régi pokol. 36
