Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

Később, a nagy kitüntetések alkalmából, egyszer ezt mondta: "...nem érdemiem, hiszen semmi különöset nem tettem, csak annyit, amennyit minden hazáját szerető ember tenne." A 89-et megelőző elismeréseknek meg éppen nem örült, "...inkább gátolnak, mint segítenek..."

Mióta, 14 évesen, megfogta a kezemet, hogy vezessen, nem engedett el többet. Voltak évek, amikor nem hallottunk egymásról, de ha jelentkeztem, így fogadott: "...itt ülök asztalomnál, dolgozom, mint mindig, várlak, mint mindig..." Ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk - előző nap vagy néhány évvel azelőtt. Hiszen minden kérdés örökös, állandóan aktuális. "Mindig foglalkoztatott az idő kérdése..." - mondta egyszer. "Az Úr szemében ezer év annyi, mint a tegnapi nap..." - mint arra Felix barát meséjéből emlékszünk. Vagy akár a saját mesénkből.

1973-ban jöttem el Magyarországról; félve írtam Péter bácsinak Párizsból. Nem úgy nevelt minket, hogy a szülőföld elhagyása megfordulhasson fejünkben - gondoltam. Postafordultával válaszolt: "Jól tetted, hiszen megkérdezett lelkiismereted javallottá a tervet. Szerető aggódással és meg nem szűnő áldó áldással követem minden lépteteket... Veletek vagyok s ha hangosan kérdeznél, talán hangosan válaszolnék... mindez csak addig tart, amíg élek... Ha utatokban éneklő kövek várnak, tudjátok, hogy előreküldött szívem tanította őket, hogy Titeket méltón fogadjanak." Lehet-e ennél többet adni valakinek, útravalóul? Egy életen át, akármennyire igyekszem, soha nem tehetek eleget az előlegezett bizalomnak. Örökös munkára ítélt — természetesen az ügy érdekében.

Tudományos kutatómunkáját egyedül végezte. "Én, a magyar népiélek magányos kutatója..." — mutatkozott be többször is. Hallatlan mennyiségű anyagon dolgozott; rengeteg kiadott könyve mellett legalább annyi a kiadatlan kézirat. A magyar kultúra lenyomatai az időben. - Könyveknek megvan a maguk útja. Egyelőre a Széchényi Könyvtár kézirattárában várják az érdeklődés felcsillanását. Péter bácsi nem búsult emiatt, bár szerette volna, hogy minél hamarabb, minél több kézbe eljussanak. Az ”idő"-kérdés újra és újra felmerül, ma vagy holnap, ugyanúgy aktuális, fontos lesz.

Tudományos kutatásban egy ember lehetőségei térben és időben korlátozottak, még akkor is, ha embemagyságúnál nagyobb szellemiségről van szó. De a tanítói hatás korláüan. Nemzedékek egymásutánjai kerültek ki kezei alól; volt, akit heú 45 percben tanított; volt, akinek karnagya volt; volt, aki előadáson látta vezényelni más kórus élén; volt, akinek iskolaigazgatója volt; volt, akit az iskola folyosóján állított meg egy pillanatra; volt, aki előadásán vett részt — és volt, aki személyesen nem találkozott vele, de hírét hallotta. De nem volt, aki a vele való találkozást felejüiette volna.

Mágnesként vonzotta a fogékonyakat, jöttek mindenhonnan, hogy újralássák vagy megismerjék. Mert kínzó szükségünk van egy sziklaszilárd vezetőre, akiben szívlélek—értelem a helyén van. Ritkán születik ilyen, akire mindnyájan felnézhetünk.

Megjegyeztem a tanítást, a tekintetet, a mosolyt, a szálfaegyenes tartást - nem tudom, melyiket melyikért. - New Yorkban született fiamat sokszor elvittem Hozzá; úgy ismeri, mint akármelyik tanítványa. Tudja a dalokat is, melyeket az I. c. osztályban tanultam. Péter bácsi ajtaja, szíve, mindig nyitva állt mindnyájunk előtt, akárhon-158