Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

Mégis, ne tagadjuk, mióta Kundera művei széles körben olvashatók magyarul, érződik valami berzenkedés e próza végső konzekvenciáit illetően. Arról van szó, hogy Kundera hősei mintegy hozzáromlanak a saját sorsukhoz. Jakub, a Búcsúkeringö hőse ezt a magyarázatot adja: "Az áldozatok semmivel sem jobbak, mint hóhéraik. Könnyen el tudom képzelni az eseményeket fordított szereposztásban... Ha az ember eljut odáig, hogy nincs különbség a gyilkos és az áldozat között, akkor felhagy a reménnyel. Ez. pedig, ha nem tudnád, kedvesem, a Pokol meghatározása."

Paradox, hogy ezekben a melankolikus hangulatú regényekben a legsúlyosabb pörölycsapások épp az érzelmeket érik. Azt az illúziókra fogékony beállítottságot, mely vonzódik a szerelmi és a politikai giccs után. A giccs nem más, mint "spanyolfal", mely idillikus ábrándokkal fedi el létünk feloldhatatlan valóságát. Az önsajnálat tehát idegen a szerzőtől, de az elleplezett férfias bánat már sokkal kevésbé. Hiszen Kundera prózájának legnagyobb paradoxona éppen az, hogy amikor megpróbálja elviselhetőbbé tenni a lét elviselhetetlen könnyűségét, maga is a banalitás határán egyensúlyoz. A giccs nem csupán oka, de terméke is a lét könnyűségének. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az emigráns cseh író rendkívüli népszerűsége.

A lét elviselhetetlen könnyűségének utolsó fejezetében Tomás és Tereza kutyájáról, Kareninről van szó. Arról a korcsról, melyet szerelmük kezdetén Tomás ajándékozott Terezának, hogy csillapítsa az asszony féltékenységi gyötrelmeit. Karenin, aki társukká vált, most haldoklik. Kundera a kutya kínszenvedésének összes mozzanatát megörökíti, mert a lét könnyűsége ebben a haldoklásban mutatkozik meg a legélesebben. Az állat ugyanis ki van szolgáltatva az embernek. Az emberiség végül is azért mondott csődöt, mert visszaélt ezzel a kiszolgáltatottsággal. Ebből a csődből - a teremtés hibájából — vezethető le az összes többi.

145