Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)

1992 / 37. szám

ható), mégis megfoghatatlan, mert kisiklik a kezünkből. A történelem ugyanígy rásze­di az embert: a forradalom elszabadul, maga alá gyűrve azokat, akik magabiztosan érteni vélték a "világszellem" üzenetét. Ám Kundera nem a történelmet ábrázolja, nem azt a keserű leckét, ami a kommunista hatalomátvételt követte, hanem hősének alap­vető — mondhatni: antropológiai - élményét, mely abban a pillanatban rögzült, ami­kor az egyetemi auditóriumban valamennyi társa felemelte a kezét ("így adva ki a parancsot életem kettétörésére"). Nyugodtan állítható, hogy a jelenet szereplői nem egyszerűen a politika csapdájába sétáltak be, de akaratlanul vallottak ember voltunk természetéről (ide értve a bosszú és az utólagos megbánás rituáléját is). Aki tehát belebonyolódott ebbe a tréfába, sértetlen személyiséggel aligha keveredik ki belőle. Az élet máshol van lapjain ugyancsak a szexuális és a politikai elem szikrázik össze. Mi több, a szerelem minden komolyságától megfosztva, puszta paródiaként jelenik meg. Hiszen Jaromil, az ifjú költő kudarcai és gazságai jórészt a serdülőkor remegő szexuális tapasztalataiból fakadnak, melynek nyomán a diktatúra - a lakájok és a gyilkosok - oldalán találja magát. Bosszúsan érti meg, hogy amint Marx az emberiség "igazi" történetét a kommunista forradalom napjától számította, úgy saját "előtörténete" csak szüzessége elvesztésének napján ér majd véget. Kundera vegyíti tehát a komoly és komikus elemeket, bizonyára azzal az elgondolással, hogy az egyik területen vállalt szolgaság minden más területen nevetségessé teszi a szabadságot. Jaromil végül a politikai rendőrség oldalára áll, sorsa puszta bohózat lesz. Miután egyetlen szerelmét is a rács mögé juttatja, személyisége szétmállik. Éppen saját aláva­­lóságának az érzése végez vele. Igaz, a költő ámokfutása egyre kevésbé valószerű, mert Kundera mintegy kiszol­gáltalja hősét saját haragjának. A túlzást persze meg lehet érteni, hiszen a szerző maga is megégette a kezét a kommunista korszak kezdetén, így nem csupán hősének sorsát veti meg - mint saját életének egy lehetséges változatát -, de a történelem valamennyi forradalmi kísérletét is az emberi tökéletlenség számlájára írja. Azt azon­ban nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a költőt végül miért húzza le saját sorsának örvénye. Lehet, hogy a szerelmeskedésben tanúsított ügyetlenség a legfőbb ok, de lehet, hogy a brutális hatalom árnyékában keresendő a magyarázat, bár gondol­hatunk a gyerekes naivitásra és a zsarnoki anyára is. Hiszen az éretlen főhős kudarca, nevetséges tragédiája egyetemes érvényű — a nincstelen, felületesen sodródó ifjúság jelképévé magasodik. Annak a típusnak a jelképévé, amelyik súlytalan életet él. Még egy utolsó példa a Felejtés és nevetés könyvébői. Mirek úgy fogja fel saját harcát a politikai hatalom ellen, mint az emlékezet harcát a felejtés ellen. Ám ebbéli tevékenysége közben szeretné kitörölni az emlékezetéből saját egykori barátnőjét. Mi ez, ha nem a "lét feledése" egy politikai giccs — a cseh ellenzék harcának - je­gyében? E példák után megkockáztatom a kérdést, vajon helyes-e bírálni a lét könnyűségé­nek elméletét. A "helyes-e bírálni" formula annyit tesz, hogy a megértő olvasás kere­tei között van-e jogosultsága kritikai szempontok hangoztatásának. Persze, nem a szövegbe ékelt szellemes - s gyakran provokatív — esszékre gondolok, mert ezeket helytelen lenne önmagukban elemezni (bár a giccsről és az európai emberiség hanyat­lásáról szóló fejtegetéseiben jórészt igaza van). A kérdés csak arra vonatkozhat, amit a regény mint múegész állít. 144

Next

/
Oldalképek
Tartalom