Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)
1990-06-01 / 31. szám
ROSTA Ünnepi férfiú Püski Kiadó, Budapest, 1990. A kettős művészi megáldottsággal született, önmaga elhivatott volta kérdését a valóban jelentősek kényes etikai igényével kutató, az Idő fövényéből előbányászott emléktöredékből összeállított pályakép-életrajz-családtörténet, az Ikerpályán létrehozója, a kovásznai paplány Ignácz Rózsa azóta már megkapta a Teremtőtől az egyértelmű választ, amelyet olyan csak az igazi művészre jellemző kétségbeesett kíváncsisággal kutatott eszmélésétől halála pillanatáig: ki volt hát ő voltaképpen, mire szánta az élet, színésznek vagy az író munkaasztala mellé. Milyen villámfényes mozzanat lehetett a kozmikus találkozás, egy másodperc milliomodrészének kék lobbanása, mikor a paplány térdre hullt és azt mondta Istenének, hívtál, Uram, hátjöttem, de most aztán válaszolj nekem, aki sosem kételkedtem Tebenned, felelj, végül is mire hívtál el, s az Úr ritka mosolyai egyikével végre megérttette vele, most már igazán magától is tudhatná, hogy mindahhoz, amit életében létrehozott, két kézzel kellett, hogy útravalót adjon neki, mert sorsverte országba küldte a lelkét, legyen hát idegen gondolatok és szavak szolgája, mint színész, de legyen a gondolatok és szavak ura is íróként, kapja meg a kifejezés aktív és passzív tudományát, Hogy míg élt, tele volt bizonytalansággal, hogy botorkált a kettős úton, olykor térdre is bukott vagy mások térdre buktatták, az együtt jár az elhivatottsággal, a magyar, főleg a székelyföldi magyar alkotók keresztjét különlegesen nehéz fából szokták faragni odalenn. De mikor ég bajnoka Lászlót papírra bűvölte, hogyan maradhattak kétségei? Ahhoz, hogy a látomás osztályrészéből juthatott, mindkét művészet birtokosának kellett lennie, máskülönben nem hozhat létre olyan művet, amely széppróza is, vers is, helyenként teljes estét betöltő színdarabbá fejleszthető drámajelenet, nagyigényű pódiumprodukció, tanulmány, történelmi kutatómunka tiszta művészetté párolt esszenciája, reális látomás, egy álom konkrétummá nemesedett irrealitása. Hát miért nem bízott jobban végül csak felragyogó csillagában az Úr választottal közé tartozó kicsinyhitű? A kovásznai paplány nyilván fel se mert nézni térdepeltéből, túl váratlanul és előkészület nélkül érte az eligazítás, szinte megroskadt végre felismert értékeinek súlya alatt. Eddig csak azt tudta, vannak a nemzetének ünnepi pillanatai, s a világító periódusok megszülik saját ünnepi hőseiket, királyt, szentet, tudóst, hadvezért, államférfit, művészt, a történelmi hétköznapok pirosbetüseit, de most mintha mindannyiuk gazdája azt mondta volna neki, hogy abban a munkakörben, amelyet ő, Ignácz Rózsa betöltött, ő maga is valami ünnepi jelenség azzal az egész életén át csekélynek érzékelt maroknyi igazsággal, amit a nemzet asztalára letett, s ami, ha jól érti Isten szavait, túl fogja élni azt a porhüvelyt, amit az imént rázott le magáról. Azt természetesen azonnal felismerte, hogy a hős, aki a kéziratpapíron megfogalmazott mondanivalót a fülébe súgta. Szent László királyunk a nemzeti lét egyik különlegesen magasztos megtestesülése volt, de hogy ő, a ko- 161 -
