Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

vásznai paplány szintén ünnepi fényt lobbanthat éppen a be nem fejezett munkája révén, majdnem felfoghatatlan még abban a túlvilági dimenzióban is, pedig igaz lehet, mert az örökéletben, melynek immár részese, kisimulnak a kontúrok, nem érvényes semmi földi, se hajdani irodalompolitika, sem a szakmával járó indulatok, irigység, indokolatlan gyanakvás, ott nincs ellenszenv, rokonszenv, Isten mérlege nem földi mérleg, s a holtakat betájoló mennyei értékelés irgalmasan objektív. Ignácz Rózsának meg kellett halnia ahhoz, hogy hivatalosan is ki merjék mondani róla, milyen jelentős alkotó volt, s ha befejezheti és elkészülte idején ki is adhatja az Ünnepi Férfiút, valószínűleg merőben új ösvényt vág a magyar széppróza mezőnyében. Ám műve így, csonkán is remeklés, mint az antik szobrok, mint a szamothrékei Niké, nem látható mégis érzékelt lebegésével, amelynek még arra is van ereje, hogy köntöse ráncaiba fogódzva mi is vele szálljunk.

*

Regényhős és ábrázolójának találkozása mindig alkotáslélektani titok, Ignácz Szent László könyvének témaválasztása több okból is figyelemreméltó. Az író református, egyháza nem ismer szenteket, a legendás árpádházi királyhoz nem juthatott el vallása révén, s talán nem tévedünk ha kimondjuk, nem a szülői ház, de a tág, a nemzet képezte közösség emlékezete aktivizálódott benne, amikor a szent király figuráját a rendelkezésére álló adatok és saját képzeletének erejével megalkotta. Mikor megkísérti a gondolat, idézze vissza a történelmet lassan felejteni kezdő magyarság elé a sugárzó hőst, Magyarország éppen a negatív irodalmi élet korszakát szenvedi, az igazi írók legtöbbje elnémul vagy csak a fiókjának dolgozik, nem publikál, ha a rangosabbak közül mégis vállalkozik rá valaki, hogy az irodalompolitika előírta óvodás mitológiába illő módon munkás és paraszt-mesehősöket ábrázoljon himnikus hangvétellel, később szégyenkezve megtagadja alkotásait. Szent Lászlót választani regényhősnek az olvasztárok és sztahanovisták világában kafkai ötlet, annyira az, hogy ha nagy nyilvánosság tudta volna, milyen vállalkozásba fogott a már az irodalomban jelentkezése évében jelentős pozíciót kivívott nő-író, abszurditása miatt az illetékes hivatalos szerv alighanem nem csinált volna mártírt az alkotóból, inkább úgy kezeli, mint egy külföldi országban a beilleszkedni képtelen tudósokat, akik elmeállapota hirtelen „meggyöngül”. — Református is, paplány is, mi lehet más oka a bizarr műnek, mint valami lélektani bukfenc, amelynek bolygatása nálunk azért nem kellemes. Ha tudtak volna a fiókban őrzött készülő regényről, nyilván nem a művelődésügy méri fel veszélyét és próbálja meg eliminálni, hanem a biztonságosabb egészségügy. A római katolikus egyház még tipratása idején is nagyhatalom maradt, tépett palástja még mindig elég fényes ahhoz, hogy külön és váratlan rangot adjon egy megalázott írónak. Persze azért meglett volna a mód, amellyel megrokkantható egy lélek, egyébként ezt a módszert nem egyszer be is vetették ellene, kentaur alakjával operáltak, hogy nem komoly tényező; hol színész, hol író, hol egyházi és világi történeti tanulmányokat folytató tudós, egy kálvinista, de a katolicizmust velejéig élő sámán, ilyesmit kell terjeszteni róla. hátha akkor a hajdani olvasó, aki még a kezdeti időkből számon tarja, nem venné észre varázserejű nyelvét, ábrázolni és szerkeszteni olyan érzékletes erővel tudó istenáldotta tehetségét. A kézirat mindenesetre elkerülte a nyílt sisakú támadást és visszautasítást, az író és baráti köre, kevesek kincse maradt, tulajdonképpen mindmáig, a könyv- 162-