Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

utáni kiútálásokkal, melynek során rengeteg értékes agyvelő került idegen szolgálatba, s melynek csúcspontja Bartók Bélánk kitelepedéselett, jött rá a 45-46-48-as emigrációba kényszerítési kampány, melynek során a legkülönfélébb szellemi alapállású, de nemzettudat szempontjából éppen a különféleségében pótolhatatlan szellemi erő hagyta el újra a hazát, tömegestül, hogy aztán az 56-os exodusban tetőzzön a hazaelhagyás. Napjainkban pedig a jajgató Erdélyből indult megazáradat. Mint egy egérrágta foszló zsákból folyik, szakad, ürül ki a magyarságból az ember, az érték. Van tehát alapja, oka a halál iszonyodásnak. De mégis!

Örökös védekezésbe szorult nemzet lettünk és most már ott tartunk, hogy még ennek a védekezésünknek a jogosultsága is sok oldalról megkérdőjeleztetik. Már-már magunk is elbizonytalanodunk, hogy vajon jogosult-e és megfelel-e egy általánosan elfogadottnak látszó feloldódó, nemzetköziesülő világtendenciának a mi keserves, magyarként való magyar védekezésünk; hogy nem vagyunk-e ósdi nacionalisták és korszerűtlen koppánykodó mélymagyarok, amikor magyarként védjük, védnénk és rejtegetjük magunkat magunk elől és a ránk váró végzet elől.

A védekezés Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk, de Trianonra még jöttek rá még súlyosabb katasztrófák és leveretéseink, letaroltatásaink közül az. utolsó, teljes magunkrahagyottságunk nyilvánvalóvá válásával még ennek a védekezésnek a kilátástalanságát is belénk oltotta. Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni. Államhatalmi szerveink meg-megdorgálnak tiszta szándékú fiatalembereket, akik semmi mást nem tesznek, csak megpróbálják magyarként felmutatni magukat. 1970 vagy 71 óta tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy milyen méretű „cirkusz” lesz Budapesten Március Tizenötödikén. Mindig akad egy-két ezer elszánt diák, vagy öregdiák, aki vállalja a kicsapa^á* vagy a megcsapatás veszélyét és a saját dalait és saját jelszavait kiáltozva akar végigvonulni a történelmi helyeken. A hatalom türelmessége változó, csak egy nem változik: az a közömbösség, amivel a szélesebb tömegek ezt az előadást figyelik. A tudomásulvétel nem változik, hogy nincs saját Március Tizenötödikénk és nem is lehet. Egyes iskolákat megszállnak, másokban pedig a tanárok és a szülők beszélik le a gyermekeiket az utcára menésről. És ebben a jelenségben ez a tragikus vonás, ebben van benne ez a halálos fenyegetés, ami ide hozott bennünket. Ez az a lemondásba szorult védekezés, amelyből ha nem tudunk kilábalni, akkor nincs tovább. De csak akkor.

Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál. Mikor az ajkunkra tolul, szinte várjuk, hogy letorkolljanak miatta mondván, hogy romantikus, idejétmúlt rémlátás, tudománytalan fantazmagória, pedig jelen-7 -