Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

van az életünkben nemcsak fogyásunkban, kivérzésünkben, hanem napról napra való történésként is, amennyiben a határainkon kívül élő magyarságnak a sorsában még fel merjük ismerni a magunk sorsát. Hárommillió ember ma naponta megküzd ezzel a halál-vízióval, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió előtt ma már nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a három milliót naponta megalázzák azért, mert magyar. Ezek számára a nemzethalál a valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy.

Való igaz, folyamatban vannak ma ezen az ultramodern világon ennél kegyetlenebb népirtások is. Vannak, ahol ölik a népeket, tömegesen és. gátlástalanul. Noha jelei ennek már itt is mutatkoznak, ez még itt nincs folyamatban és talán nem is lesz. Ettől a hárommillió magyartól csak a nyelvét, a kultúráját és az életének magyarként való leölésének a lehetőségét akarják elvenni, egy öntudat nélkül kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. A munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is volna, csak az önazonosságát kell elhagynia. Egy nagyon céltudatos és kegyetlen üzletkötés van felkínálva, jobbanmondva ráerőszakolva erre a hárommillióra: szűnj meg magyarnak lenni és megengedjük, hogy élj.

Beláthatatlan messziségben van az az idő, amikor az utolsó erdélyi magyar is beletörik ebbe a gonosz ajánlatba?

A helyzet ebben a halálvonatkozásban belföldön más, hála legyen érte dicsőséges forradalmunknak, más, de nem jó és főként nem rózsás. A halál itt sem csak statisztika, itt sem csak születésszám-apadás, itt sem csak öngyilkosság, hanem egy rejtett, magát sokszor tarkaságba álcázó folyamat, mely a közönyben nyilvánul meg. Magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. Közömbössé válunk értékeink iránt. Annyi baj ért bennünket, mint magyarokat Trianon óta. olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk magunkat. Élünk napról napra, magyarul beszélünk, vagy valami magyarhoz közelálló nyelven, de inkább csak azért, mert nem tudunk más nyelven. Szeretnénk megszabadulni ettől a kínos tehertől. Lemondunk magunkról. Hallgatunk és lapulunk. Szégyelljük magyar mivoltunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is hisszük, rálegyintünk. Mindegy. ,,Ez van.” Mondjuk és ebben az „ez van”-ban benne tátong a halálos üresség.

Bennünket belföldi magyar szülőket nem fenyeget az a kényszerhelyzet, hogy nem tudjuk magyar tannyelvű osztályba íratni csemetéinket, sőt mi — nagyon helyesen az angoltagozatra való felvételhez, keresünk protekciót, csak azt kellene már egy kicsit jobban megnéznünk, hogy ez a mi magyar tannyelvű magyar iskolánk milyen magyart akar nevelni a gyermekeinkből, akar-e egyáltalán, s nem éppen azt a kicsinyhitűséget csepegtetik beléjük, aminek a következménye egy-két-8-