Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)
1988-10-01 / 26. szám
Szinte hihetetlenül hangzik, de mi már 56 Szilveszter napján kimentünk vadászni, mégpedig egy nagyobb kompániával, több kocsival, egy csomó kutyával, Vecsés határába, egy elég érdekes környékre. Volt ott valahol egy vasútállomás, ahol az. oroszok csináltak egy rögtönzött tábort, oda gyűjtötték az elfogott szabadságharcos fiatalokat, ott tették őket vagonokba. A környékbeliek szedegették össze a vasúti töltésen a cédulákat, amiket a foglyok dobáltak ki az Oroszországba induló szerelvényekből, a parasztok továbbították az üzeneteket postán — nekem is mutattak ott ilyen leveleket. És elmesélték, hogy az állomáson az egyik orosz tiszt nem akarta teljesíteni a parancsot, nem volt hajlandó elindítani a szerelvényt — ott az állomásnál falhoz állították és lelőtték. Volt ott egy rádió adótorony is, egy zavaróállomás, körülötte a vékony havon jól látszott az orosz tankok nyoma — kicsit féltem, szóvá is tettem, hogy talán nem túl okos dolog puskákkal mászkálnunk erre, hát bármikor visszajöhetnek az oroszok, és akkor — — Áá, menjenek a fenébe az oroszok! Mi nem félünk tőlük, féljenek ŐK MITŐLÜNK! — ezzel intézték el a dolgot a magyarok. Mentünk tovább. Szépen lepuffogattunk egy csomó nyulat meg fácánt — de nekik ez nem volt elég. Már sötétedett, indulni kellett volna vissza — azt mondja az én vizslás barátom: — Menjünk vissza mégegyszer a rádióállomáshoz! Meglátjátok, a rádióállomás mögött rengeteg nyúl lesz! Próbáltam velük vitatkozni, hogy ha az oroszok meghallják a lövöldözést, visszajönnek, és nem sokat kérdezősködnek, hanem — de rám sem hederítettek. És a vizslásnak lett igaza: elhoztunk onnan is egy jó szállítmány nyulat. Még nézőközönségünk is volt: a közeli településről kijöttek az emberek, segítettek hajtani, és ott drukkoltak nekünk. Hálát adtam a Jóistennek, amikor végre egészen besötétedett, és muszály volt abbahagynunk ezt a hajmeresztő játékot. Igen, az volt az általános benyomásom ezekből a kirándulásokból, hogy a magyarok nem félnek. Történt, ami történt, de az emberek NEM FÉLNEK. Lementünk egyszer Makó környékére is — ez már talán 57 őszén lehetett. Kijött velünk egy tizenkét éves legényke is, az ottani vadőrnek a kisfia. És ahogy a vadászat végén jövünk visszafelé a erdei úton — szép, szomorú magyar nótákat énekeltek közben a vadászok, „Ha kimegyek a temető mellé”, meg ..Most van a nap lemenőben”, ilyeneket —, ahogy ott ballagunk a kocsiúton, megszólal a gyerek:- Itt, ezen a helyen lőtte ki édesapám az orosz, kocsi gumiját! Az orosz, kocsi gumiját? Hát nem félt édesapád?- Nem — azt mondja a kis kölyök —, mert nagyon dühös volt! Mert kijártak az oroszok, felhajtották a fácánokat, és géppisztollyal lövöldözték le őket. Hát úgy nem sportszerű! Úgyhogy édesapám egyik- 58 -
