Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

57 februárjában aztán megint kezdtünk diplomata-összejöveteleket tartani — október 23-ától február közepéig nem nagyon lehetett, mert az esti kijárási tilalom ránk is vonatkozott, ha sötétedés után kocsikázunk a városban, ránk is lőhettek volna az oroszok. De február második felére már annyira lecsendesedett a város, hogy kimerészkedhettünk — és akkor már normálisabb körülmények között, részletesebben megbeszélhettük a történteket. Egy ilyen összejövetelen találkoztam azzal a jugoszláv követségi tisztviselővel is, aki végigélte Nagy Imréék elrablását, még valami verekedésbe is keveredett az oroszokkal, meg is sérült a keze — megrendültén hallgattuk végig a történetet. De hát ezeknek a visszaemlékezéseknek, élménybeszámolóknak akkor már tényleg nem volt semmiféle gyakorlati jelentőségük.

57 elejétől fokozatosan megnyílt a lehetőség, hogy egy kicsit vidéken is szétnézzünk nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen a hangulat vidéken, mentem is, amint lehetett. Akkor már szabad volt a Balaton környékére is járnunk — mentem is, borbeszerzés ürügyével. És persze megint a vadász-ismerősök révén adódtak a legszerencsésebb alkalmak. A vizslakutyás barátom elég nehéz helyzetben volt, nem nagyon jutott élelmiszerhez, ezért többször kimentem hozzá, vittem neki amerikai konzerveket, ő meg cserében elvitt vadászni - ez.jó volt, mert ott összejöttem megint egy csomó emberrel.

Érdekes volt akkoriban az emberek viselkedését figyelni. Szerencsémre 57 elején több lehetőségem is volt mozogni és ismerkedni, mint korábban: az Ávó elég lassan szedte össze magát és sok volt a dolga, jó ideig nem volt ideje a diplomaták körmére nézni. Autóstoppal kezdődött egy elég érdekes ismeretségem: a fiatalember alapszervi párttitkár volt a forradalom előtt, és párttitkár lett 57-ben is újra. Többször találkoztunk aztán, mert valamilyen üzleti viszonyba is keveredtünk — és az ő rokoni-baráti társaságában hallgattam végig ahogy elpanaszolta a többieknek: nagyon fáj a feje, mert kutyaszorítóban érzi magát; ő azért vállalta ezt a szerepet, hogy segíteni tudjon a bajbajutottakon; de nagyon meg van kötve a keze, kevés lehetősége van a segítségre, és borzasztó rosszul érzi magát a bőrében, jobban szeretné otthagyni az egészet.

És akkor erre a sógora, meg a többiek is mind ne'kiestek. Hogy nem hagyhatja ott! Mert csak ebből a pozícióból tudhat segíteni. És KÖTELESSÉGE maradni, és annyit segíteni, amennyit csak lehet!

Sokat találkoztam még ezután is vele. tudom, hogy párttitkár maradt. Elfogadta a többiek tanácsát, beletörődött a helyzetébe, és nyugodtabbnak is látszott később. Nem tudom, hogy aztán évek múlva hogyan alakult a sorsa és a szerepe, nem tudom, hogy végülis mennyire vált be ez a taktika. És azt sem tudom, hogy mennyien választották ezt az utat - csak annyit tudok, hogy voltak ilyenek is.- 57 -