Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

tunk a szilvafánál. Szőlők alatt haladtunk felfelé, a nap egyre erősebben sütött, ronda kis bódék sorakoztak a lankákon, amiket minden bizonynyal borospincének csúfoltak. Egy útszéli Szűzmáriára mutatott Valter és mondta, hogy ezt kűképnek hívják. Túl sok volt a por. Váratlanul kerek, sima kövekkel kirakott, félteknő alakú sikátor indult az addigi szekérútról egyenesen fel, és Valter hatalmas léptekkel vágott neki, egyre jobban sietett, alig értünk a nyomába. Végül feladtuk, Anna és én, kézenfogva és fulladozva ballagtunk az eltűnt után. Mikor megláttuk az utolsó kanyarból kikecmeregvén, csorba lépcsőn és hirtelen feltámadó szélben, nem hittünk a szemünknek. A legocsmányabb épület tárult elénk, amit valaha láttam; mindenesetre bizarr ember lehetett, aki építette. A frontjánál álltunk, melynek négy oszlop tartotta a tetejét, körülöttük elfeketedett acélháló, talán a repkény ellen. Az oszlopokon ormótlan, olyan háromszög alakú izé nyugodott, mint a Nemzeti Múzeumon, és a háromszög felfelé meredő csúcsánál, az üres keretben ott gubbasztott Valter, ha tudnám, hogy mászott föl. A veranda melletti fal kopár beton volt, apró ablakokkal. Fölötte kővázákkal tűzdelt, omladozó, angyalkás kőkorlát, napernyők foszlányaival. Kicsit odébb hatalmasat zuhant a szint és durván ácsolt fakapu nyílott egy tenyérnyi udvarra. Az udvart nagystílű, roppant széles fekete máványlépcső ölelte körül és ment neki egy ronda, üres betonfalnak. Annak tetején szétrohadt piros fabetűk: A SZOC....STA H...ÉRT, fölötte rozsdabarna csillag. Az épület tetejére újabb, kisebb épületet biggyesztettek, azóta szétmállott furnírlemezekből, mögötte karcsú, kerek tornyocska magasodott, szinte ép cseréptetővel. Ahogy odébb merészkedtem, látszott, hogy hátrafelé egészen egyszerű, keskeny nagyablakos barakk húzódik.

Valter váratlanul leugrott, ami merő virtus lehetett, mert nagyon káromkodott. Már mászott is befelé egy szintén magas, apró ablakon, aztán hallottuk, hogy a zöldzsalus ajtó zárján matat, és csikorogva kitárta. Bent sötét volt és rengeteg széna. Valter megállás nélkül vezetett minket a hosszú barakk felé, ahol végre megértettem, hol vagyunk. Elhagyott iskola, pontosan olyan, mint a játék, amit egyszer karácsonyra kaptam, zöld padokkal, földgömb a csöpp tanári asztalon, az enyém háromfalú volt és a negyediken nyulkálhattam be a babáimmal; itt a negyedik fal üveg volt, amíg ki nem törtek, a szőlőre nézett magasról. Az osztály végében újabb terem nyílt, lilliputi asztalkákkal, ez talán az óvoda lehetett. Falovak, durva építőkocka, zománcos bádogbögre, összetolt székecskék. A falon Lenin, valaki piros hajat rajzolt neki. Megbűvölten járkáltunk gyermekkorunk primitív fejű jancsiját magábazáró olvasókönyvek, porladó és hangyákkal teli rajzfüzetek között. A táblán kövér, kiskarú óbetű, melyről egykor azt hittük, csak a tanítónéni tud olyat. Hallottuk, hogy Valter vadul kaparja el a szénát és nagyokat tüsz-20-