Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

Újváry Sándor R.I.P. Egy este, nyolc óratájt egyedül ültem a salzburgi magyar Karitász irodájá­ban. Fabarakkban volt a kis iroda, közvetlenül a Magyar Bizottság irodája mel­lett, ahol Nagy Mihály ezredes vezette az ügyeket és Hamvas József, meg Diet­rich Dénes voltak szorgos, ügyes munkatársai. Egyedül voltam, esett az eső, a salzburgi Schnürrlregen, minden menekült életének a megkeserítője. Feleségem akkor már eltemettem, nem volt hát kihez haza sietnem, nem volt esernyőm és esett, esett. Ültem, talán olvastam valamit, mikor kopogtak az ajtón. Felhajtott gallérú, letürt karimájú kalapját mélyen szemébe húzó, nálam pár évvel idősebb, elegáns úr lépett be. Dr. Barankovics Istvánt kereste, a volt kép­viselőt, vagy valakit a Magyar Irodából, ha ő nincs bent. Senki nem volt bent, de felajánlottam, hogy ha akarja felhívom a kis szállo­dát, ahol Barankovicsék, meg a töbiek laknak. Nézett, nézett, azután azt mondta: „azt hiszem, én Téged ismerlek. Nem vol­tál Te slapaj a Színházi Magazinnál?” Igen, újságírófőiskolás koromban ott dolgoztam mint „volontőr” azaz, mint slapaj a Színházi Életből akkor nemrégen Színházi Magazinná „árjásított” hetilapnál. Ott láttam elég gyakran a felhajtott galléros, letürt kalapos Újváry Sándort. Persze, túl kis fiú voltam én ahhoz, hogy ismerjem, hogy beszéljek vele. De látni látott, hiszen ott ültem a nagy szerkesztőségi szoba legsarkában, a „tűfejű” Földényi Ervin meg a varnyúszárny bajuszú gróf Haller Alfréd mögött, az Ilos­­vay mellett. Onnan ugrottam, ha hívtak. Elég gyakran hívtak, ha Újváry Sándor hozott valamit, amit vagy a főszerkesztő, tövisi Rácz Vilmos, a „párbajkirály”, vagy Dr. Heumann Károly, a valóságos szerkesztő azonnal küldtek a nyomdá­ba, az Athenaumba, a Miksa utcába. Hát onnan ismertük egymást. És most menekültek voltunk mind a ketten, én a Karitász titkára, használt ruhák szétosztója, filléres gondok, pillanatnyi nehézségek megoldója, ő meg a Szótárkirály. Nemsokkal Salzburgba érkezése után merész, de sikeres vállalkozásba kezdett: Zsebszótárakat adott ki minden­ki számára megfizethető áron. Beszélgettünk a régi szép időkről, a közös ismerősökről, Ambrózy Ágos­tonról, Baróthy Gézáról, Kovách Aladárról, a Belvárosi Kávéházról, a Fészek Klubról, a sajtókamaráról, a háborúról. Kint esett az undok, állhatatos, néha hetekig meg nem álló salzburgi eső. Ki­lenc óra lett, azután tíz. A kis irodában már vágni lehetett a füstöt. Újváry (mindig gondosan, hosszú Ú-val írta a nevét) egyszer csak hirtelen felállt, a zsebébe nyúlt és egy bankjegygöngyöleget húzott elő. Olyan vastag volt a pénztekercs, mint egy téliszalámi. — „Nézd, — mondta — itt van eza Karitásznak. Ugye tudod, hogy én zsidó vagyok. De olyan zsidó, akit barátai és idegenek, jóindulatú, derék keresz­tények mentettek meg a biztos haláltól. Azért persze magam is igyekeztem! Megtettem, amit tudtam, hogy segítsek a bajbajutottakon, akármilyen vallá­­súak is voltak.- 159 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom