Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)
1988-06-01 / 25. szám
A könyv a közelmúltban megjelent magyarországi irodalomtörténetekből ismeretes „idősebb nemzedék”, „közép nemzedék” és „ifjú nemzedék” elvei alapján határozza meg az egyes szerzők általános mondanivalóját és azok jellegzetességeit. Ez gyakran általánosságokhoz és ismétlődésekhez vezet. A szerző szerint az idősebb nemzedékhez tartozó írók és költők műveire az elvesztett éden tudata, az elavult nézetek, a kivetettség és a hazátlanság érzése jellemző. „Már hatvan, hetven évesek, vagy azok lennének ha még élnének” (By now they are, or would be, if still alive, in their sixties and seventies.”(37.o.) Az öt költő, aki a fenti osztályozás alapján azonos elbírálás alá esik; Faludy György, Tűz Tamás, Fáy Ferenc, Kiss Ödön, Németh Ernő, és egy érthetetlen szófordulat kapcsán Zend Róbert is. A költő életkora és az, hogy azok hazalátogattak-e Magyarországra vagy sem, mint verselemzési szempontok a legjobb esetben bizarrnak mondhatóak. A honvágy, a magány, az elidegenülés, ami állítólag a fenti költőkre jellemző, önmagukban nem elavult költői témák. A költészetben a vers hőfoka, az új zeg a döntő és nem a téma újszerűsége. Az életkor mint negatív tényező a következő idézetben mégjobban kiütközik: „All poets mentioned thus far from a generation whose members either have died or are over sixty years of age.” ( Az itt említett költők egy olyan nemzedékhez tartoznak, melynek tagjai vagy meghaltak, vagy elmúltak hatvan évesek. 40.o.) Az angol nyelvben a „died” (meghalt) szónak különlegesen súlyos mellékzöngéje van és a fenti összefüggésben türelmetlen és goromba. Feltételezhető, hogy Bisztray nem szántszándékkal viseltetik ennyire érzéketlenül az emberi élet tényeivel szemben. *** A továbbiakban a szerző rátér közvetlen tárgyának, a kanadai magyar „irodalom par excellence” bemutatására, s ez a már említett három egymást „dialektikusán leváltani hivatott írónemzedék általánosított elvei alapján történik. A szöveg nem tartalmaz alcímeket, vagy névszerinti kiemeléseket, ami megnehezíti a szövegben való eligazodást. Ehelyett a szöveg hol elébevág, hol visszatér ugyanarra a szerzőre. Ezáltal a következő két helyzet áll elő: 1. Az egyes szerzők nem önmaguk teljesítményei alapján nyernek elbírálást, illetve értékelést, hanem a különböző szerzőket az állandóan indokolatlanul váltakozó szempontok alapján hasonlítja össze a könyv írója. Ezt egyszerűbben úgy mondják, hogy a különböző szerzőket egymás ellen játszatják, amelynek következtében a kiértékelés negatív tartalmat nyer, s a szerzőket gyakran annak alapján ítéli meg a könyv, amit azok — nem írtak meg. 2. Az egyik író, vagy költő hiányossága a másik erényeként tüntethető fel. Ez különösen vonatkozik Fáy Ferenc és Faludy költészetére, ugyanis a Faludynak tulajdonított hibák a másik oldalon Kemenes Géfin László javára íródnak. *** ***- 137 -
