Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

az emberi méltóság megcsúfolása, semmibevétele biztosítja. És, hogy mindezt a szovjet haza érdekei kívánják így. Nem, nem Rózsás János állítja azt, ő csupán a cáfolhatatlan bizonyítékot, a tényeket szolgáltatja hozzá. Az olvasóra (kritikusra?) bízza az ítéletet miként a saját magatartásában végbement változással, „fejlődéssel” is úgy tesz, mintha észre sem vette volna. Szándéka volt-e, avagy írói természetéből fakadt eza módszer. A recenzor meg sem kísérelheti ennek eldöntését. Meg aztán nem is lényegbevágó mitsem változtatna a mű értékén.

Végül pedig meggondolandó, hogy egyetértsen-e az olvasó Jurij Vaszilievics Karbe mérnök figyelemreméltó, ám valójában nem teljesen elfogadható — mondhatnánk közhelyszerű — „útravalójá”-val, amikor — többek között — ezeket kötötte Rózsás lelkére: „... akkor se feledkezzél meg arról, hogy egy korszaknak és nem egy népnek az áldozata voltál.” A „korszak” ma, 35 év elteltével sincs még múlt időben, nemhogy Rózsás János szabadulásakor lett volna. Manapság is milliószámra szedi áldozatait, mert: „A kényszermunka ma is fontos tartozéka a szovjet gazdaságnak, öt millióra tehető az elítéltek száma, amely mennyiség a lakosság létszámához arányítva tízszerese az Egyesült Államok területén börtönökben „lázadozó” elítélteknek.”— írja Kegyetlen és szokásos büntetés (Cruel and Usual Punishment) című, 1987 végén megjelent tanulmányában Ludmilla Alexejeva, a moszkvai Helsinki Bizottság volt tagja. A könyv az amerikai AFL-CIO szakszervezet nemzetközi kapcsolatok részlegének kiadásában jelent meg. „Az óriási számbeli különbség magyarázata nem abban keresendő, hogy a Szovjetunióban ennyivel nagyobb méretű a bűnözés, hanem a törvény szövegében és végrehajtásában. A területi bíróságok szinte előírt normát teljesítenek, hogy a táborok létszámát folyamatosan feltöltsék. Munkához nem joga van a szovjet polgárnak, hanem kötelessége, s ha valaki — bármily oknál fogva — nem dolgozik, az „parazita”, ezért pedig két esztendő kényszermunkára ítélhető. Valójában mindenki kényszermunkatáborba küldhető, ha a szovjet állam érdeke úgy kívánja.” — teszi hozzá Alexejeva.

Kár, hogy a Keserű ifjúság — Éltető reménység nem jelenhetett meg orosz nyelven. Mihail Gorbacsov kézikönyvként forgathatná „glasznoszty” tervének végrehajtása közben. Talán ráébredne, hogy a rabszolga munkaerő nem is anynyira olcsó, sok-sok érték megy veszendőbe. Különösen, ha a szocialista zsargon, a „legfőbb érték az ember”, valódi értelmet jelent.

Befejezésül; Rózsás János — kitűnő művével — beírta nevét az elbeszélő irodalom történetébe. Elsősorban azzal, hogy szakított a mindent megmagyarázni akaró, tévedhetetlen szentenciákat formáló „én-filozófia" hagyományos alkotó módszerével. A leírókészség egyszerűségében rejlik az a megállíthatatlan sodrás, amely végig magával ragadja az olvasó érdeklődését. Borbándi Gyula — a két kötet kiadója — méltán érdemel elismerést, köszönetét. Nélküle talán soha, vagy ha mégis, sok idő elteltével kerülhetne csak kezünkbe Rózsás János szovjet fogságának naplója.

Endrödy László- 120 -