Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

melyhez a Köztársasági Párt is csatlakozott és amelynek apám lett a jegy­zője, felhívta a kormányt a köztársasági államforma előkészítésére. Káro­lyi azonban még mindig nem volt hajlandó elkötelezni magát, mert amint a kormány egyik minisztere, Jászi Oszkár írja: a kormány igyekezett halo­gatni, késleltetni a köztársaság kikiáltását, mert még mindig a monarchia megmentésén fáradozott. Hiába égett az ország köztársasági lázban, Ká­rolyi vonakodása akkor sem szűnt meg, amikor apám egy vigadói népgyű­lés után ezreket vezetett a miniszterelnökségi palotához, hogy sürgesse a köztársaság kikiáltását. Hosszú időnek kellett eltelnie, amig Károlyi az emigrációban belátta, mekkorát tévedett. Szolgáljon becsületére, hogy ezt őszintén be is vallja. Késő bánattal szögezi le, hogyha nyomban prokla­­málják a köztársaságot, talán kikerülhető lett volna a holsevizmus és egy­ben a Horthy-rendszer keserves negyedszázada is. Hasznosabb lett volna Nagy György szavát megfogadni, tehette volna hozzá, akiről megint csak késői elismeréssel állapítja meg, hogy nemcsak pionírja volt a köztársasági eszmének, hanem a forradalom legtisztább, legnemesebb és legbuzgóbb munkásai közé tartozott. Csak miután a németek, a csehek és a Habsburgok által dédelgetett Ausztria is kikiáltotta a köztársaságot és IV. Károly lemondott magyar uralkodói jogainak gyakorlásáról, került végre sor — november 16-án — a magyar köztársaság kikiáltására. Az idevonatkozó néphatározatot apám nyilván könnyes szemekkel olvasta fel a parlamentben, de közben nagyon elcsodálkozhatott, hogy az elvesztegetett napok alatt ki mindenki vált, élén József főherceggel, lelkes köztársaságivá. Károlyi ekkor még nem vállalta a köztársasági elnökséget. Lehet, hogy ő maga is fonáknak érezte, hogy ő, aki három héttel korábban hűségéről biztosította a királyt, foglalja el az elnöki széket. Apám egyébként soha nem tartozott Károlyi belső köréhez, éppen ak­kor maradt ki az országgyűlésből, amikor Károlyit oda beválasztották, így a háború alatt, a legkritikusabb években, nem állhatott Károlyi mellett a parlamenti harcokban. Kettőjük viszonya barátságos volt, de nem ben­sőséges, a Kossuth Kör és a Nemzeti Kaszinó légköre nehezen keveredett. Apám tudta Károlyiról, hogy botcsinálta köztársasági és ezt Károlyi is é­­rezhette magáról, lehet, hogy éppen ezért próbálta később túllicitálni ön­magát és egyben azokat is, akik jóval korábban, egy nagyon is tüskés kor­ban, a demokratikus radikális szellemű, független magyar köztársaságot tűzték harci lobogójukra. Jellemző apróság különbözőségükre, hogy míg Károlyi — amint az emlékiratában megírja — megmondta inasának, hogy a köztársaság kikiáltásának napjára kikészített díszmagyart csak tegye vissza, ő azt többet nem fogja viselni, addig apámnak nem voltak ilyen ru­hacsere gondjai. Sohasem volt díszmagyarja. Apám az újonnan megszületett köztársaságban csak másodrangú, az események formálásához elégtelen, szerephez jutott. Előbb a Nemzeti Ta­nács jegyzője volt, utóbb, mikor Károlyi felhívására a Köztársasági Párt beolvadt a Károlyi Pártba, annak alelnöke lett. Soha nem láttam jelét an­-96 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom