Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

akkori tanácsa szerint — a zsarnoki cári Oroszország büntetőtörvénykönyvében sem volt párja és amelyet jogász körökben „Nagy Gyurka-lex”nek neveztek, a megszavazását a Függetlenségi Párt egyetlen hang tiltakozás nélkül tűrte, ismét elégtelenre vizsgázva történelmi felelősségtudatból.

Nem annyira az új törvény, mint inkább a rövidesen kitört világháború vetett véget a köztársasági mozgalomnak azzal, hogy a párttagokat soron kívül hívták be katonai szolgálatra. Tisza tudta, hogy minden enyhébb bánásmód megtörik apám ellenállásán. Apám azonban, aki még ekkor is csak harmincöt éves volt, noha személyes bátorságáról történetek keringtek, kivonta magát a katonai szolgálat alól, mert úgy érezte, hogy a magyarság érdekeivel merőben ellentétes háború, bármiként is végződjék, az ország katasztrófájához vezethet.

A háború alatt csak egyszer szerepelt apám neve a hírlapok hasábjain, a Justh Gyula temetéséről beszámoló cikkekben. Az 1917. októberi temetésen Hock János, Kunfi Zsigmond és apám tartották a búcsúbeszédet. Károlyi Mihály, akinek javára Justh még 1913-ban önzetlenül lemondott a Függetlenségi Párt vezérségéről és akiről Károlyi — utóbb az emigrációban — a legteljesebb elismerés hangján emlékezett meg, hangoztatva, hogyha betegsége és időelőtti halála nem gátolja, ő lett volna a háború elleni küzdelemnek bajnoka, az októberi forradalomnak oszlopa, nem tartotta szükségesnek, hogy búcsút vegyen halott elődjétől.

Az őszirózsás forradalom és ami utána jött...

1918 nyarára világossá vált, hogy a magyar vér oktalan és bűnös pazarlása sem menti meg a monarchiát a vereségtől. Ahogy a napok rövidültek egyre többen keresték fel apámat, biztatva újrakezdésre. Lakásunk lassan búcsúhellyé vált, régi és új hívek jelentkeztek és október utolsó napjaiban újra megalakult a Köztársasági Párt. Amikor apám megtudta, hogy október 30-ának estéjén az Astoria szálló előtt — a szállóban volt a Nemzeti Tanács Székhelye — hatalmas tömeg gyűlt össze, maga is odasietett. Számosán szóltak a tömeghez az erkélyről, ki csillapítóan, ki lázítóan, de tudomásom szerint apám volt az egyetlen, aki hangosan követelte a köztársaság kikiáltását. A hatás rendkívüli volt, a jelszó átragadt az összegyűlt ezrekre, hamarosan ettől visszhangzott az egész város. Amikor az odaérkező Károlyit apám azzal fogadta, hogy éljen a Magyar Köztársaság elnöke— amint Hatvány Lajos emlékirataiból kitűnik — Károlyi nemcsak zavarba jött, de egyben viszolygott is. Úgy érezhette magát, mint akinek tűzvörös frígiai sapkát húztak cilinderhez és szalmakalaphoz szokott fejére.

Az éjszaka eseményeiről anyám számolt be nekem, apám már reggel elment hazulról, hogy híveinek élén követelje a Nemzeti Tanácstól a köztársaság azonnali kikiáltását. Hock János, a tanács elnöke, leckéztetve válaszolt: A király személyét pedig ne bántsa senki, mert a magyar nép mindig király hű volt és az is fog maradni.

Apám elkeseredése ekkora politikai vakság láttán nem ismert határt. Miután a városban forrongó lett a hangulat, végre a Nemzeti Tanács, a-95 -