Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
16 végül is csak szimpla ök/özés e harc. kaszáló csápok és alantas érdekek, tehetetlen itt kit elönt a magány s befutja testét a rangos értelem. vond el magad, szellemeden szemeden hajad színén átzúg a világ, légy krisztus s már hulltodban megmutatják néked hogy nincs feltámadás. marad a szárnyemelés a szédítő magas, vágyaim térképén egyetlen irány, ha röptöm megtört s a sárba dőltem égboltom iszonyú erővel hullj le rám. 17 gyűl az összkomfort, kihúzhatom lassan szívemből az üres szobákat, elszabadulva a szükség szorításából motiválatlanul leng bennem a bánat. kopik szép hitelem, a koldus nem hiszi hogy álmomban ott él a szegény, reßektoroz rám a kis ürge aki voltam s minden leendő dölvfös költemény, elértem hát a senki földjét, mutatvánnyá csöndesülnek számon a szavak, mért nem lehet mindig az első verset írni tisztán és szánalmasan. 18 a műhely sötét zugaiba lépek, a szellem felől nézve minden széttaszít, zavarok és görcsök fájdalmát idézve versek lobogják fel legszebb álmaim. aztán a vers bothk meg-megáll. finom foszlósai között átüt a félelem, kiszolgáltatott védtelen magányt morzsolgat belőlem a hatalom s aki nem szeret. és már el is hagytuk a költeményt, önmagában rossz vicc szagtalan virág, megyünk magunkat megkeresni egyre beljebb s túl az óperencián.- 8 -
