Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

cselekedet volna. Mi persze ítélhetünk másként arról, hol a határ a „szükséges” és a „lehetséges” között. A humanitárius komédiát — amit az oroszok eljátszottak —. felfoghatjuk úgy is, mint ravasz cselfogást; de nyilvánvaló, hogy valami egész másról: belső szükségszerűségről volt szó. Az oroszok őszintén hitték, hogy a dolognak így kellett történnie, s még arról is meg voltak győződve, hogy e műveletet a lehető legszelídebben és legcsöndesebben hajtották végre.

*

Ki tudja, talán így jutottunk el a lengyel megszállottság magvához. Történelmi okok és okozatok hosszú láncolata formál egy társadalmat, s akik benne élnek, már nem is tudják, hogyan maradt rajtuk egy-egy eltörölhetetlen bélyeg. Oroszország esetében a kommunista rendszer az utolsó láncszem, de nem ezt tartottam döntőnek, ahogyan ott ültem a lócán, és átgondoltam a történteket. A rendszer sohasem a semmiből születik. Még ha a kommunista rendszer kiviteli cikké válhatott is, jellegzetes vonásait mindenütt a történelem, s a helyi viszonyok határozzák meg. Részletek jutottak eszembe múlt századbeli orosz könyvekből; s a lengyelek gyakran mesélnek egy történetet az oroszról, aki agyonver valakit, s aztán keserű könnyekkel siratja áldozatát. Fölújult bennem az is, amit valamikor a keleti keresztények szektáiról olvastam, amelyek bizonyos értelemben közelálltak a lelkivilágomhoz. Ezek a szektás rajongók — látva a természet és a társadalom könyörtelen kegyetlenségét —, meg voltak győződve arról, hogy a világ a sátán elvitathatatlan uralma alatt áll. Ezért hittek az orosz misztikus írók abban, hogy amely napon eljő Istennek országa, nemcsak az ember, hanem a légy és a hangya is részesülni foga megváltásban. Részvétük túlcsapott az emberi határokon, s ezzel el is vágott minden köteléket szándék és valóság között. Lázadásuk hiábavaló, ha Krisztus eljövetele előtt úgysem szabadulhatunk a kegyetlenség törvénye alól. Később —amikor Isten országát kommunizmusnak nevezték el — azzal lehetett vigasztalódni, hogy a kommunizmus vastörvényeinek alá kell vetnünk magunkat, amíg a „nagy nap” el nem érkezik.

Lehet, hogy azoknak az orosz katonáknak már semmi közük nem volt a kereszténységhez; de az. is lehet, hogy nem voltak kommunisták. A világ, amely gyermekkoruk óta körülvette őket, tökéletes kettősségre nevel. Egyetlen más társadalomban sem ismernek hasonló kettősséget. Az állam, annak alkotmánya, az „új ember”, s minden ilyen ideál elméletileg nemes és tiszta, ez az. elmélet azonban olyan, minta korallsziget atengerben: rég elmerült volna, ha nem tartaná fenn az „igazságelleni összeesküvés”. Amikor az oroszok — inkább önmaguknak, mint a fogolynak — szavaltak, ezzel lerótták adójukat annak az ideálnak, amelyhez hasonlítaniuk kellett volna. S jól tudták, hogy a valóság mennyire más.

Miután elszakadt minden kötelék a szándék és tett között, a nemes szavak, a baráti ölelések, a legőszintébb vallomások könnyei: az egész orosz. ömlengés nem egyéb, mint kitérés a földi törvények elől. Kirándulás- 83 -