Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

magyar irodalomból Lukács 1947-48-ban írt esszéivel, Keszi Imre pártos hörgéseivel a Szabad Nép rovataiban.

Még szomorúbb Tűz Tamás sorsa, (195-201. o.), aki felszentelt katolikus pap létére látja félre a szellemi világot, melyhez már-márcsak az alkohol hatása alatt tud közeledni. BPR elismeri Tűz költői rangját; ebben segít az, hogy Tűz a Vigiliá-ban is rendszeresen publikál, és hogy stílusa „úgy modern”, ahogy az egy kiadói főigazgatósági kádert nem tölt el a klerikális reakciótól való félelem. Pesszimizmusáért sajnálják, féltik, s nem tudják ,,betör-e még költészetébe új fénysugár”.

A középnemzedék prózaírói közül említést nyernek Kutasi Kovács Lajos, Vajay Szabolcs, Leszlei Mária, Arnóthy kriszta, Domahidy Miklós, Halász Péter, Kishont Ferenc, Vásárhelyi Györgyi és Vándor Györgyi; külön fejezetet az 1920-ban született Domahidy Andrásnak nyitnak. Megint csak azt tudom mondani, mint fentebb: kidolgozatlan szinopszissal állunk szemben, melyet ígéretnek kell tekintenünk egy jóval részletesebben és alaposabban kikutatott, jobban dokumentált jövőbeli munkára, melyben kevesebb lesz a politikai protokoll, és több az érdek nélkül való esztétika.

A tudósokról és a publicistákról szóló fejezet megemlíti Illyés Elemért, Nagy Kázmért, Cs. Szabót, Szépfalusi Istvánt, a korán meghalt, és igen tehetséges Lehoczky Gergelyt; külön fejezetre méltatja Hanák Tibort. Örvendetes az az objektív és tisztességtudó hang, amellyel Illyés Elemér munkáját méltatják. Itt megint a magyarok Erdélyt féltő bűntudata mozog, teljesen érthető okokból, és méltányosan. Üdvös volna ezt külpolitikai síkon is alkalmazni. Hanák kiemelése, mint esszéistáé, méltányos, és joggal kiérdemelt.

VIII. A félredicsérendő és megdorgálandó újdondászok, avagy milyen a „jó nyugati magyar" író és költő?

A 224. oldalon kezdődik az a fejezet, amely ennek a könyvnek a szégyene és mélypontja. „Az avantgarde jegyében” — hivalog a cégér annak a költőgenerációnak a feje fölött, melynek tagjai 1956-ban disszidáltak, mint már részben a rendszer neveltjei. Megtudjuk, hogy mindenki vitte valamire, — elvégre szocialista főiskolások voltak sokan! A két „kiemelt káder” Bakucz József és Horváth Elemér.

Bakucz is, Horváth is, tehetséges, és jó költő. Jelentőségük hatalmasan el van túlozva; erényeik kritikusi megzenésítésének, valóságos mennybemenesztésüknek számos trójai faló-lába látszik ki a leplek alól. Aki Párizst szereti, rossz ember nem lehet; aki a nyelvvel kísérletezik, miközben édeskeveset mond, arra úgy tekinthetünk, mint a jó, szocializmust nem zavaró nyugatiságra, ami rangot ad, minden kritikai veszély nélkül. Ha egy sokkal később disszidált egyén, mint Mózsi Ferenc,-95 -