Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-06-01 / 22. szám
— Ne állj sehová sem. Mikor aludtál megnéztelek, — nem a férfi, hanem a festő szemével. Igen szépnek találtalak fekve. Fekve foglak hát lefesteni. Nem Ingres ,,Forrás”-ának, hanem Giorgione „Venus”-ának. — Köszönöm a tisztességet. De hogy hozzuk le a hencsert? — Van itt is egy. Ha nem is olyan széles, mint a másik fent a teraszon, — ez is megteszi azért. Idehúzom a fénybe. S már húzta is. — No, így jó lesz. Gyere, nyúlj el rajta. (Milyen hideg most a szemed, gondolta a lány, miközben elhelyezkedett a fekvőhelyen, nem lát bennem semmit, csak a „festői témát”, ahogy mondtad...) s meglepve hallotta a festő szavát: — Milyen hideg most a szemed, milyen kemény az arcod, Frédegonde! Történt valami? Bánt valami? Mondd meg. (Milyen gyöngéd most egyszerre, mint valami anyóka, — gondolta a lány) s hangosan hozzátette: — Nincs semmi baj. Még álmos vagyok egy kicsit. Ez az egész. A festő nem felelt. Összehúzott szemmel, mint reggel a kioszknál, nézte a lányt, aztán egy darab szénnel kezdte felvázolni fejének, testének körvonalait. Közben halkan fütyült. Szépen fütyült. De ha fütyült, az annak volt a jele, hogy nem óhajt beszélgetni. Gyorsan dolgozott. Hamarosan festékhez nyúlt s a lány, aki odalátott fektéből a képre, örömmel látta, mint telnek meg az üres formák színnel, élettel s most már ő maga az, ki nem is oly hosszú idő múltán, mintha lélegzene, beszélne, mintha élne, visszanéz reá az imént még holt-fehéren ráásító iromba négyzetről. — A nap most mindjárt elmegy. S ez, ami elkészült, elég is volt mára. Majd folytatom... — Sa háttér? kérdezte a leány. Lustán feltápászkodott fektéből, nyújtóztatta derekát, hosszú karját, lábát. —Elzsibbadtam... ilyen hosszú mozdulatlanságban, — s egy kicsit ásított is hozzá. Majd megismételte: — Sa háttér? — Valami hellén háttér kellene, hiszen hellenista vagy, ismered Plutarchost meg Homerost. De még nem látom ezt a hátteret. Az is lehet, hogy nem lesz más mögötted, csak nyílt, magányos tenger. — Akkor párja lesz a te képednek, Poseidon: azon sincs más, csak a nyílt, magányos tenger. — Illik hozzánk. Te is magányos ember vagy, Frédegonde.-- Hogy tudod? A festő vállat vont. — Tudom. — Gyere, mondta aztán egészen más hangon, együnk valamit. A bort, gyümölcsöt lehoztam. Ott áll. De ez most nem elég. Igazában nem ebédeltünk s most meg is éheztem a munkában. Ha dolgozom, mindig- 22 -
