Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
Amazónia rejtett népe „Amazónia rejtett népe”. Találó a címe annak a nagyszabású kiállításnak, mely a londoni Néprajzi Múzeum, a Museum of Mankind látogatói elé tárja az amazonasi őserdő indiánjainak izgalmas és titokzatos világát. Szemléletes és átfogó képet ád a trópusi indiántörzsek kultúrájáról, művészetéről, hitvilágáról és mindennapi életéről. A végtelen amazonasi vadon mélyén élő törzsek egyre beljebb húzódnak az őserdőbe a behatoló civilizáció elől. Amazónia csaknem Európa-nagyságú területének mintegy fele Brazíliához tartozik, míg a másik felén nyolc dél-amerikai ország osztozik. Ám a dzsungelben meghúzódó határok szinte csak képletesek, egy-egy távoli település, katonai állomás úgy él az őserdő gyűrűjében, mint egy roppant óriáskígyó szorításában. Földünk legnagyobb vízgyűjtője az Amazonas és mellékfolyóinak százezrei hálózzák be a roppant őserdőt. Az itt kialakult halász-vadász életforma egyetlen nagy őserdei kultúrát jelent, noha ezen belül a nyelvek, törzsi szokások, mítoszok éppúgy különbözőek, mint a törzsi művészet. A londoni kiállítás ennek az óriási földrajzi és kulturális egységnek egészét mutatja be, gondosan összegyűjtött és kiválogatott tárgyakkal, életnagyságú diorámákkal. Páratlan módon sikerül valóságközeibe hozni ezt a távoli, csak kevesek által megismerhető, titokzatos világot, melyet a brazil irodalom egyik legnagyobb alakja, Euclydes da Cunha a „genezis utolsó napjának” nevez nagy művében, az ,.Os Sertoes’-ban. Nem csupán vizuálisan ragadja meg a szemlélőt a kiállítás szinte az első pillanatban, a halk zenei aláfestés, az indiánok dünnyögő éneke, az őserdő zsongása, a dzsungelfolyók zúgása páratlan illúziót kelt. Bár számos törzs fegyverei, eszközei, kerámiái, fejdíszei, fétisei, álarcai és táncmaszkjai láthatók, mindez csupán vízcsepp a tengerből. Nem tudjuk ugyan, hogy hány indián él ma az amazonasi ősvadonban, de a törzsek száma jóval meghaladja a százat, talán a kétszázat is. Azzal is számolhatunk, hogy számos olyan törzset is rejt a vadon, melyeknek létezéséről sem tudunk. A törzsi nyelvek többsége ugyan besorolható a négy nagy dél-amerikai indián nyelvcsalád valamelyikébe, számtalan a teljesen elszigetelt, rokontalan nyelv is. A trópusi indiánok több ezer éve élnek az őserdőben, ahol kialakították a maguk életformáját. Miután elsősorban vadászok, láthatjuk a pompás íjakat, nyilakat. A Felső-Amazonas vidékén élő indiánok különleges fegyvere a zarabatana, a fúvócső, melyből az apró, kuraréva! mérgezett nyíl halálos pontossággal talál a célba. A fúvócső elkészítése különleges gyakorlatot és rendkívüli fizikai tapasztalatot követel. Az őserdei törzsek folyók közelében építik fel falvaikat, a malokákat. A kunyhók formája, mérete, elrendezése törzsenként különböző. Nemcsak tökéletesen megfelel az őserdei környezetnek és a trópusi éghajlatnak, hanem bámulatos építmények is. A „közösségi házak” gyakran 15-20 méter hosszúak, 8-10 méter szélesek, 6-8 méter magasak és olyan gerenda-szerkezettel készülnek, egyetlen szeg nélkül, hogy huszonöt-harminc indián függőágyban ingó-mozgó súlyát is elbírja! A falu közelében egy kis részt szakítanak ki az őserdőből, ahol földművelést folytatnak. Ez a nők feladata. Kukoricát, mandiokát, banánt és más gyümölcsféléket termelnek. Fejlett az agyagművesség. Az élelmiszerek tárolására, némelyik törzsnél temetésre is szolgáló urnák, agyagedények méreteikkel és dekoratív elemeikkel azt sugallják, hogy az őserdei indiánok kapcsolatban állhatták a magas kultúrákat megteremtő indián népekkel.- 154-
