Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

Nem hiányoznak a kiállításról a harci fegyverek, csiszolt kőbalták, különféle buzogányok, mint a tacapék és a bordunák. De látható a jivaro indiánok félelmetes és iszonyú győzelmi trófeái, a zsugorított emberfejek, a zanzák is. Készítésük titkát még ma sem ismerjük.

Az Amazonas középső szakaszán élő munduruku indiánok győzelmi trófeája egykor a megölt ellenség levágott, kiszárított, mumifikált feje volt...

Talányos táncmaszkok villantják fel a törzsi rítusokat és táncok mágikus forgatagát. A legbámulatosabb az indián tollművészete, a káprázatos fejdíszek, nyakláncok, karkötők sokfélesége. Az őserdő színestollú madárvilága végtelen lehetőséget kínál ehhez. A természetes nagyságban felépített közösségi ház elénk varázsolja az őserdei indiánok mindennapi életét.

Izgalmas, szinte valószínűtlen világot ismerhet meg a látogató a londoni Néprajzi Múzeumban. Egy lassan eltűnő világot, hisz az Amazónián osztozkodó délamerikai országok a technika minden eszközével igyekszenek az őserdőt meghódítani. Hogy ez a hódítás sikerül-e, hősköltemény lesz-e vagy csak esztelen pusztítás, arra majd a jövő ad választ. De hogy a civilizáció behatolása a trópusi törzsek pusztulását és az őserdei kultúrák eltűnését jelenti, az csaknem bizonyos.

(Elhangzott a BBC magyar programjában.)

Kutasi Kovács Lajos

Magánügyben — és mégsem

Először jöttek a telefonok.

Hogy láttam-e, olvastam-e, amit a Mozgó Világ 1986/9. száma írt rólam.

Nem láttam, nem olvastam.

Aztán jött egy hosszú, csúnya, névtelen levél.

Hogy úgy kellett nekem, megérdemeltem, amit kaptam. így jár, aki kommunista ügynökökkel, hazulról kiküldött irodalmi kapcabetyárokkal egy tálból cseresznyézik.

Azután kezdtek jönni a levelek, bennük a Mozgó Világ szeptemberi számának kitépett lapjai. Hol eredetiben, hol másolatban. Hol Európából, hol innen, Amerika más városaiból; hozzám, Csikágóba.

„Naplórészletek” Sumonyi Zoltán (ezen a néven verset is ír és mint Sumonyi Papp Zoltán a budapesti jelenlegi Mozgó Világ szerkesztőségének tagja, szerk.) csikágói kalandjairól.

Tizenkét oldal. Nagyon nehezen rágtam át magam rajta. Ugyanis végtelenül unalmas. Mint egy elemiből kimaradt magánnyomozó gyenge jelentése. Mint egy útinapló, amit a rendőrségi fogdában ír az ember, félve a pofonoktól.

Közhelyek, fölböfögött téves információk. Hogy hány autó mehet el egymás mellett egyszerre a Lake Shore Drive-on. Meg, hogy az. út egyik oldalán a város, a másik oldalán a víz, a Michigan tó vize.

Egy amerikai útról kellene beszámolnia szegénynek, de nem tud.

Nincs hozzá elég tehetsége.

Pedig úgy erőlködik, hogy szinte érezni lehet, mint dagadnak ki aranyerei a szellemi szó-szorulástól.

Szellemes is szeretne lenni. Azt írja: ,,G. Tony imbolygó rézágyában ébredtem — persze egyedül! Tony (a háziak kisebbik leánya)... külön lakást bérel... ”- 155 -