Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

és jellembeli személyiségét: Sára, a feleség; Lenke, a szerető és maga a főhős. A megmérettetés eredménye mindhárom esetben egybehangzó: Ludadi nem az az ember, akinek környezete (és őmaga önmagát) hitte. Az egykori szabadságharcos, a konok ellenálló; a valahai szikrázó tehetség; az erkölcsi fenomén ma már a rendszer kádere, hűbérese; munkája fölösleges látszattevékenység, aminek következtében szakmailag berozsdásodott, tehetsége megkopott; ő maga tulajdonképpen züllött ember.

A regény szereplői s főképp a főhős számára persze nem fogalmazódik meg ennyire élesen, ennyire keményen ez a diagnózis. Csurka nem mindennapi realitásérzékét és lélekismeretét mutatja ez a mód, ahogyan Ludadi szembesül saját romlásának folyamatával s e folyamat eredményével, jelenbeli énjével. Ez a szembesülés nem kínzó és drámai, mint ahogy korrumpálódása is lassú, fokozatos és észrevétlen volt. A hatalom — mint láttuk - sohasem kényszerítette arra, hogy szakmai karrierjének politikai adójaként megalázó hűségnyilatkozatot tegyen, sőt még azt sem kellett eltűrnie, hogy a politika deklarálja az ő elkötelezettségét. „Az újfajta kutyabőr kézhezvétele nyilvános szentesítés és rápecsételés nélkül történt." (120.) Ludadi úgy fogadhatta el az előrejutásával járó ilyen-olyan előnyöket — amelyek valójában a rendszerrel lojális technokrata neofeudális privilégiumai voltak - , mint szakértelmének és munkájának méltányos ellenértékét. Csurka jól ismeri az emberi léleknek azt a tulajdonságát, hogy a lealázó külső kényszerek elfogadásához mindig belső motivációkat mozgósít azok elfedésére és immanenssé tételére. Ez a hazug mechanizmus lép működésbe Ludadi Lászlóban (nem először) akkor, amikor szeretőjével való szakítási szándékát —ami, mint láttuk, a hatalom oltárán végrehajtandó kötelező áldozat valójában — azzal erősíti, táplálja, hogy nem is kívánja már Lenkét, hogy egyre jobban szereti a feleségét, s hogy új, tisztább életet akar kezdeni. S ezek a szándékok nem is teljesen hazugok, a lelkiismeret előbb leírt mechanizmusa őszintének hiteti őket hősünkkel; Virágh megalázó követelése így lassan el is halványul, mellékessé válik. A romlás észrevétlenül, „hajszálcsövességen keresztül szívódik fel” (227.) Ludadiban.

A mű poétikai jellegzetességei remek összhangban vannak az ábrázolt lelki folyamatok természetével. Az alkata szerint inkább drámaíró Csurka nagyszerű érzékkel találta meg a történet adekvát művészi formáját. A Dagonyázás epikává oldott de dráma. A mű cselekménye lényegében az ibseni analitikus dramaturgia szabályait követi. A cselekmény egyetlen nap alatt pereg le, a szereplők múltja, a konfliktus történetisége a sűrűsödő események során kerül napvilágra. Ez a sűrűsödés azonban nem válik drámai halmazállapotúvá. Ludadi és társai (akárcsak Csehov szereplői) nem tragikus hősök. Nem elég súlyosak hozzá. Az egymásba fonódó ellentétek, a kicsinyes kötélhúzások, a lassan őrlő mindennapi konfliktusok hálójában vergődnek; képtelenek az igazi önvizsgálatra. Erkölcsiségük nem válhat radikálissá. személyiségük jellemmé.

Ez az etikai viszonylagosság azonban csak rájuk érvényes, az íróra semmiképpen. Csurka látja és ábrázolja mentő körülményeiket, de nem hagy kétséget afelől, hogy ítélete elmarasztaló. Az elbeszélői hangnem is hordozza ezt az ambivalenciát. Az állásfoglalás problematikusságát jelzi, hogy a történet előadásmódja jobbára ironikus, ez a mértéktartó irónia azonban indulatos elmarasztalássá keményedik olykor. „Értsd meg, csömöröm van... itt valami olyan irtó büdösség terjeng ebben a pesti életben, itt annyira el vannak rothadva az emberi kapcsolatok, hogy komolyan mondom az ember nem győz mosakodni és zuhanyozni, és nem győzi lesikálni magát, amikor este hazatér, mert minden porcikája ragacsos.” (88.) Így beszél az egyik kívülálló szereplő a regény lapjain. (A cím rövid jelentése: sárban, pocsolyában fetrengés.) A mű egész tartalmának summázatát s egyben napjaink beteg Magyarországának tömör diagnózisát pedig a következőképpen fogalmazza meg az író:,, Nemzedékről nemzedékre halmozódik a szabadság hiányábólfakadó züllönség. És egyre igénytelenebbek leszünk." (Ili.)- 150-