Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
A két prófétaszerű alak, — akiknek ‘feltámadása', a hírés hogy útban vannak a telep felé —, megjárja az új kálváriát: jelentkeznek a rendőrkapitányságon, és megbízatást kérnek a telep ügyében. A kihallgatás emberei és termei csak annyiban térnek el egy Kafka-szerű víziótól, amennyiben az író groteszk humora, és nem az elveszettség-érzés világítja át a bürokrácia zeg-zugos abszurditását. Irimiás és Petrina nekivágnak még aznap éjjel a többórás útnak, hogy a sárban elrekedve, majd vízióktól gyötörten elérjék a telep kocsmáját, és szabadulást hirdethessenek. (Micsoda martalóc-alakú új ‘Messiások*, magyar Messiások.) A gügye kislány halálának híre fogadja őket. Aztán Irimiás beszédet mond. Az italtól petyhüdt, de felélénkült telepesek az. életüket adnák értük. Irimiás és társa ígéreteire odaadják az utolsó filléreiket is, amivel a két alak eltűnik, hogy majd teherkocsival visszatérjenek. A telepesek összeszedik cókmókjaikat, és elébe indulnak. Egy rombadőlt kastély falai között várnak lrimiásékraa még mindig szakadó esőben. Szorongás és csodavárás, vaskos valóság és irracionális lebegés között, a szutyok és sár sötétsége, és a hajnal derengése közt hányódva várnak és félnek, hogy cserben hagyják őket, hogy be lettek csapva, s mégegyszer utoljára elvesztik az eltompult rezignációban felébredt újrakezdés reményét. Nem lett volna-e jobb, ma egy veréb vegetálva, mint holnap egy túzok átejtetten? Egymásnak esnek. Az. emberi emóciók legalja kerül felszínre. Minden neszre felrebbennek, mint lázálomban a Himnusz énekfoszlányai között valami megmagyarázhatatlan „fura zajt” hallanak, „fátyolszerű valami” lebeg felettük, mintha a meghalt kislány teteme emelkedne az ég felé. Víziók és hallucinációk között remegve valami hitszerűség is megmozdul bennük; ősi, primitív erők szabadulnak fel. Nem értenek már semmit. Csapdába kerültek? Épp mikor szabadulásukban hittek? „Nagyon meg van ez csinálva.” Irimiás mégis értük megy a kocsival és elhelyezi őket, kit egy parasztnál, kit éjjeliőrnek; a telepeseknek már minden mindegy, elég az, hogy új helyre kerülnek, szétszóródnak egymás bolyhából egy másikba. A kihalt telepen a visszavergődött orvos nem vesz. észre semmi változást. Ül az ablak mögött és figyeli a nemlétező alakok annyira ismert életét, hogy látnia sem kell őket. „Esznek, isznak, megszorongatják egymást az ágyban, a dunyha alatt..., megverik a gyereket vagy belerúgnak a macskába, s megint elvannak egy darabig.” Az életet egy mondatban összesűrítve, mélyebb szövevényeiben, szinte rétegről rétegre lecsupaszítva más helyen így adja vissza az író: „Szomorúan nézte az eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulnia tavaszt, a nyarat, az őszt ésatelet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjén bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja... és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül — rangjelzések és kitüntetések nélkül — lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül, hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely márjóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.” (10. oldal) A kör bezárul. A regény harangszó észlelésével kezdődik és végződik. Harangzúgással. amiről nem tudni honnan származik, hiszen közel-távol se templom, se kápolna, s nem tudni igaz-e, és mit zeng be, vagy jelzi jelképesen, hogy valami történt, valami történni fog. Krasznahorkai regénye a történteken kívül nem volna olyan hátborzongatóan nagyszerű, ha nem éreznénk az író stílusában rejlő — elementárisán magával ragadó — erőt, az expresszionista epika Joseph Conradra emlékeztető hömpöly- 145 -