Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

A tartalmat akaró lélek dialektusa

Könczöl Csaba: Tükörszoba, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1986.

Bár Könczölt a hetvenes évek vége óta mint kiváló kritikust tartják számon országon belül és a határon túl, a sok herce-hurca, megalázás, mellébeszélés, kifogás és magyarázat után (3 év késedelemmel) végre megjelent kötet a szerző első valódi könyve. A „Budapesti Iskola” — a Lukács óvoda — legifjabb tagjaként is- Könczöl már a 70-es évek jólismert figurája lett az akkor még jóval kisebb számú szamizdal csoportnak. Szürke eminenciásként jelen volt minden tüntetésnél, aláírásgyűjtésnél, ellen-szervezkedésnél. Lelkes szabadságszereteténél, kritikai éleslátásánál csak az emberi jogok sérthetetlenségébe vetett hite nagyobb. Bátran vállalt minden feladatot, mert mindig a „tartalmat” nézte, annak érdekében tette kockára egzisztenciáját (el is bocsátják orosz fordítói állásából röviddel első ,■,nyüzsgései” után) s néha bizony még életét is. Szabadúszóként, gyakran korgó gyomorral, tovább harcol, vagy az utcán tüntetve vagy cikkeivel, melyek mind a hivatalos, mind az ellenzéki („földalatti”) kiadványokban megjelentek rendszeresen — egy ideig. Cikkei rendkívül sokrétűek; szerzőjük a társadalomtudományok és művészetek számtalan ágazatában jártas. És nagyon bátor. Szinte vakmerő, úgy tűnik. Nem fél a tabu-témáktól, sőt, főleg azokhoz nyúl — mesterfogással és alapossággal. Komoly statisztikai táblázatok és megbízható adatok tömegét prezentálja, például, mikor elemzi a magyarországi alkoholizmust, a népszaporulat-csökkenést, az öngyilkosság és válások magas százalékát és a többi égető társadalmi problémát, melyeknek egyike sem egyeztethető össze a szocialista erkölcsiséggel. A rendszernek kellemetlenek voltak ezek a józan, szemetnyitó, kritikus recenziók. Megpróbálták minden módszerrel hallgatásra bírni, de nem sikerült. S most, az új szelek fujdogálása közben, azok vitorlájából való kivevése jelszó alatt még meg is jelentették önálló kötetét. (Hét visszautasítás, egy betiltás és három megjelenés-halasztás után!)

A könyv húsz cikket köt csokorba, két részben: „A formát akaró lélek dialektusa” filozófiai, irodalomelméleti, esztétikai és ontológiai kérdéseket boncol tudományos síkon. Mivel Könczöl egyike a legtehetségesebb orosz irodalomtörténészeknek (és fordítóknak!) a cikkek nagyrésze orosz témájú, pl. Mihail Bahtyin irodalomelméletéről szóló tanulmánya, „A nyelv eldologiasodása és az irodalom” címen vagy ugyancsak az orosz formalistákról értekező „A költői technika teológiája” c. ragyogó elmefuttatás, tele eredeti, merész meglátással. Rendhagyó tehát a tartalom, de a forma is —elméletileg éppúgy ikonoklasztikus, mint gyakorlatban (mikor „nyüzsög”), pl. a Lukács-esszében; a címadó tanulmányban, ahol a lélek és a formák stílusáról ír nyíltan, meggyőzően védve rajongott mesterét.

Tanulság: más a művészet és a tudomány nyelve; ha Lukács homályos és nehézkes, akkor is tökéletes, mert feladata: „ ... a formája révén való hatás... a tudomány a dolgokat és a dolgok rendjét adja nekünk, a művészet a lelkeket és sorsokat és lelkek és sorsok fényein keresztül csupán a dolgokat.”

A szubjektív és objektív jelentés dialektikus analízise ezt követően: remekmű. Az első rész legizgalmasabb esszéje azonban „A meghatározhatatlan realizmus”, ami a Kritika 1980/6. számában jelent meg először és évekig tartó óriási vitát indított. Könczöl huncutul kacsint s mikor forró lesz lába alatt a talaj, Louis Aragon-t idézve zárja le a témát: „A realizmus olyan, mint egy hajó, amelyre jobbról is, balról is csáklyával támadnak. A jobb oldali kalóz így ordít: Halál a realizmusra! — A baloldali: A realizmus én vagyok!” A szerző valódi válaszok helyett axiómákban válaszol támadóinak, a régi fogással — támadva.- 141 -