Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
De rebellis imáinkba vajon kiknek a nevét foglalhatnánk? Mely rettenetes ellenszegülőkét. szent lázadókét, akik önemésztő gőggel verték félre a feléjük nyújtott, izzadt tenyereket, ahelyett hogy belecsaptak volna, ahelyett hogy legalább egy állójegyet kialkudtak volna aNagy Kalmárok Pantheonjában. Az olvasótermek csőszeinek nincs mitől félniük, csak alig tudnánk néhány nevet elsuttogni. Igen, a kollaboráció dokumentuma 1985, a tudatos vagy önkéntelen együttműködőké, a hatalmat meghunyászkodva, lázongva, esztelen lelkesedéssel, cinikus okoskodással újratermelőké. Miután a könyv végire értünk, és lepusztul ajkunkról az anakronisztikus mosoly, iszonyatos erővel mar belénk a hiány: hát csak ennyien maradtunk? Csak ezeket tudtuk megőrizni? S nem találjuk a sírokat a legyalult, jeltelen földben, amelyek fölött tán még méltósággal imádkozhatnánk. * * * Néhány esztendővel ezelőtt megkérdezte tőlem valaki, hogy olvastam-e Dalos György könyvét. Megráztam fejemet, mire ő lelkemre kötötte: olvassam el föltétlenül, pompásan fogok mulatni. S valóban, némelykor hangosan fölröhögtem olvasás közben. Miképpen furakodnak hát ide ezek a nyomasztó, komor gondolatok: miféle sérülések nyalogatása közben ültem neki az írásnak, hogy e sziporkázó humorral megírt történelmi-, politikai-paródia (s bizonyos fokig önparódia) efféle megsüllyedt kedélyű, neurotikus gondolatmenetre sarkallt. Kedély-átbillenésemnek nyilvánvalóan pszichológiai, szociológiai (stb.) okai vannak, de azt hiszem pontatlanul fogalmazok, ha kedélyátbillenésről beszélek: Dalos könyvét a legelső pillanattól kezdve növekvő ambivalenciával olvastam. Igen, valóban nem egyszer torzította arcom a röhögés — de vajon mindig csak a röhögés-e? Tisztességes mulatságba hív-e minket a szerző vagy csak selmáskodik? Kedélyeskedése, humora nem éppen ott old-e föl, ahol feszültséget kellene teremtenie: nem vezeti-e le a röhögés avagy mosoly villámhárítóján azokat az indulatokat, amelyeknek robbannia és robbantania kellene: nem növeli-e erkölcsi restségünket, amikor minden erkölcsi erőnket mobilizálni kellene, éppen az 1985 árulásában lassanként megdicsőülők ellen? Rossz ízű, rossz emlékeket idéző kérdések ezek, de olyan kérdések, amelyek egy ,,békeviselt” és e rohadt békébe belerokkant nemzedék kérdései lehetnek, akiknek elege van a megtévesztettekből, a ,,fontolva számkódokból”, a kimosakodott és kimosdatott árulókból, az egyezkedőkből, 1985 megritkult csontú, rablóból pandúrrá vált hőseiből. A válaszok természetesen egyértelműek. Dalos György könyvével egy forradalmi hevületű ifjú sem fog barikádra hágni. De miért éppen egy írónak, AZ írónak lenne feladata azoknak az. energiáknak, erőknek mozgósítása, amelyeket az egyénnek magának kellene berobbantania? Dalos könyve nem nyújt katarzis élményt, nem mozgósít; az író az úgynevezett valóságot (?) más módon szondázza, mint mondjuk egy Szolzsenyicin vagy egy Koestler, és feltáró munkájának eredményeit, felismeréseit más módon közli velünk. Ha csupán a módszereket tekintjük, irodalmi, művészeti szempontból nincs alá-, fölérendeltségi viszony a módszerek között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Dalosnak, a maga sajátos módszerével, sikerült egy olyasfajta irodalmi, gondolati áttörés, mint amilyen például Orwellnek. Az 1985 egy szellemesen, rafináltan megírt profi munka, amely joggal kér magának helyet a közép-, kelet-európai könyvtárak olvasótermeiben, mégha nem is állíthatjuk addig szabadpolcra, amíg a „gondolatrendőrség” tölti be a „főkönyvtárosi” szerepet. Farkas Péter
