Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

hetetlen álmok reggele, mégis megpróbálom menteni a „veszendő évek” sejtelem sallangjait. A kiénekelhetetlen cirádák mellett ezek a rímrongyos cafrangok, versvitézségi érdemrendek a költészet számtalanszor kifordított és mégis átalakíthatatlan kabátján.

„Bátorságos erőmerítés”, csak legalább ennyi erőm lehetett volna kezdetben, amikor beszamaragoltam a vágy kellős közepébe és csak úgy szakadt rólam a bátorság. A lehetetlen ma már közelebb, de ehhez valóban hinni kell a „halálnak eltréfálásában”. Már pedig itt versbeszéd-nek helye van. Versvallásfilozófiámban is. A ,,kínkeresztrímek”-re kifeszíttetett eretnekiveselkedésében is vezeklő fantáziám. Jutalmazhatatlan „örökperc” életünkben fájdalomcsillapító a vers. A mámor medikamentuma, a líra lázálmában. A „rendületlen szédületben” egy biztos pont van: a múlandóság és az elmúlás vásárfalára kiszögezett látleletek, a lassított felvételben rögzített porlandóságok.

A költő kromometabolikában él, kibékíthetetlen ellentétben nótái nedveivel. Ezért fontosak a negatívok. Az előcsalogathatóság maszatolhatósága a kartotékokon. Időrendi-anyagcsere, különleges v/étrend. Kinek „mire futja életidejéből”. Ebben a részarányos szakaszokra bontott futamokban győzi le az akarat a közöny felé részrehajlást. Nagy hajtóerő a Bizonyám! A hitegetett hitet kell poetikus paszszusokkal megerősíteni, mintahogyan Határ Győző teszi. Ez akár hitelesített részlet is lehet egy hitehagyott hittérítő vallomásának.

„Tán emberszem istene halhatatlan De a porszem: halhatatlanabb"

Tüzek termoszában indulatok soha nem hűlő itala. És mégis méregkeverők vagyunk. Elégedetlenséget kavarunk fel a nyughatatlanság poharának aljáról. Zűrös zaccok lelkiismeretet maró szemcséi.

„(te fölösleges hogy megriadj: taposhatatlan parányi vagy)"

A portalaníthatatlan Szahara sziklává szemcsésíthető, de ez már a szellem porhintése. Borítsunk reá köhécselő porfátylat és ne hintsük tovább. Régen ezt sódernek hívták, mondaná egy (pesti)nyelvet ismerő olvasó, de ne akadjunk fenn a korszitán, inkább betonozzunk tovább. A fantázia fundamentuma megrepeszthetetlen, s csak a gyatra lélek riad. És az álom egy hosszú bevilágított alagút, melyből vonatom soha nem t/ér ki a való elől.

Álom-ás: vers-állomás, soha meg nem érkezés füttyögetése, halhatatlan haladás. Örök-halandóság másállapotában leledzés. Lírai edzés a vágy tusáiban. Gúzsbakötött görcsökben kicsomódzás. Kisimult gyűrődések sáncai. Vetődések fokozatai. Vulkánok létgőzös kráterei. A mondanivaló mélyrepülései a felmagasztaltság felé. Transztendenciás lótuszülés. Makacs meditáció.

„jöjj életkitoloncoló keserűség"

Csodákra csábítás halálos hipotézise. Követhetetlen példa, irányt is mutató. Ha a költészet kegymászói „életrefáradtan” vezekelhetnének egy nem létező vezényszóra, tán ez lenne az ÖRÖKZÖLD melódia, de csak dia vetítéses melodrámák szövődnek hályogul a gondviselés szemüvegén.

Teljesedő látóhatár, szűkülő látószög, sz.ükölő kutya-ideg. Nyüsz-nyüsz. Kilobbanásra ítéltettünk. Maszkjaink álharcban égnek. A bölcsesség is múlandó, de legalább az aggodalomra kontúrozott kép bensőséges fénye megmarad. Keretben. Kottaként is használható. Librettónk refrénje:

„olthatatlan igazándiság"- 122 -