Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

saját életét — tudatosan formáló, alakító alakja sincsen Karinthy elbeszéléseinek. Hősei sodródnak az árral, lecsúszóban lévők vagy menthetetlenül lecsúszottak, mint a „Hátország” bárzenészei, vagy a másutt felbukkanó szépfiúk, alkoholisták, kiöregedett világbajnokok.

Az író jó adag iróniával szemléli csetlés-botlásukat. Csak elvétve veszi észre az ember, hogy ez az irónia az együttérzés egy faja, hogy így is lehet szeretni, ilyen szemérmesen, az. embereket.

Karinthy stílusa szándékosan hányaveti. Csak tapasztalt szem veszi észre, hogy ezek az odavatett párbeszédek, leírások — milyen pontosak, milyen feszesek.

Hangja: tiszteletlen. Egy szóval pontosabban nem jellemezhető. Nem respektálja sem az író és olvasója közötti hallgatólagos megállapodásokat, sem a külső és belső tabukat. Minden alakjáról előbb utóbb kiderül, hogy mi van ajólsminkelt felszín cirádái alatt.

Az, hogy a „Szabadság” című elbeszélés ügyefogyott nyelvészéből egy pillanatra hős lesz, kivétel, olyannyira az, hogy az már — annyi csalódás után, kifejezetten jól esik. Mintha nem tudná, vagy nem akarná elismerni az író, hogy ez az útpadkára szorult, szánalmas emberiség nem egyszer csodákra volt képes, a történelem egy-egy adott (és rendszerint gyorsan visszavett) pillanatában.

*

Van azután ennek a válogatott kötetnek néhány kevésbé ismert írása is. A „Harminchárom" a „Régi nyár” folytatása, más írások, mint a címadó „Halállista” is, a régi háborús hősök életútját követik nyomon. Mario Vargas LLosa meséli, hogy első zsengéiben gyermekkora kedvenc olvasmányait folytatta, a maga szájaíze szerint. Kétségtelen, hogy csábító az ilyen folytatás. Egy ember életéből akkor válik végérvényes, teljes egész, amikor végetér. Engem mégsem győznek meg ezek az utóiratok. A hősök további sorsa — úgy érzem — nagyon is esetleges.

Amiről külön kell beszélni, az a nők szerepe Karinthy írásaiban. Őket — nemcsak alulnézetben láthatja az ember. Vannak közöttük csodálatra méltó példányok, de még a legesendőbbek is erősebbek, életrevalóbbak, mint a férfiak. D-néről így szól a „Harminchárom": „Élni tanított meg. Úgy éreztem, addig csak csúsztam és másztam. Neki formátuma volt. Egyszerre szégyelltem és voltam büszke rá, de főképp csillapíthatatlanul érdekelt." Itt — látjuk — kihagy az irónia.

Az „Aranyidő” női szereplői: Nelly, az örömlány, Ferenczyné, az úrinő, a csitri Adri, és Mikuczné, a nyilas bestia között az elbeszélő szemszögéből minimális a különbség. Nők. Mondottuk: Karinthy írásaiban fehér holló az életet tudatosan alakító, nem sodródó, hanem cselekvő alak.

A kötet befejező írása, a „Gyászmise" a mai Magyarországon játszódik, a régi jó idők egyik utolsó seregszemléjén. A Mátyás-templomban gyászmisére gyűlik össze az „antivilág”. Az elbeszélő idegenbeszakadt magyar orvos, akit miután kivigyorogta magát —, vad keserűség fog el:

„Hát ez volt az eredendő bűn. hogy elment innen, nem osztozott a többiek sorsában?... Akkoriban ez előny volt....Ám szélesebben, távlatból, az egész életet tekintve irtózatos hátrány, behozhatatlan lemaradás!...Szabad-e elszökni, dezertálni az övéitől vész idején?... Lám, ezek az ancien regime-beli panoptikum-figurák ...ezek itthonmaradtak. S mind vállalták a mellőztetést, üldöztetést, megaláztatást.... És ha hiába, dőrén, oktalanul, hát neki is vállalni kell őket, igen ...”

Ezzel a megkésett igazságszolgáltatással zárul Karinthy Ferenc elbeszéléseinek 1985-ös válogatott kötete. A valóság ábrázolása így már teljes is, nemcsak pontos, élvezetes és hiteles.

Ferdinand)' György- 149 -