Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

Ez hát egy nemzet rejtélye. Akiknek közük van hozzá: szorongásos, várakozással teli állapotban élnek, nem lehet tudni, lassú elpusztulás jön-e, vagy új hivatásra való rátalálás. De nekem, hisz élet-döntés előtt állok, legalább a magam számára, már csak lelkiismeretem parancsát követve is: találnom kell valami megoldást.

(A Minclenség útmutatása)

Bárha meg is lepődtök, társaim, kérdésemre nem politikusok munkáiban keresem a választ. Hogy is hihetnék azoknak, akiknek gondolkodása a bosszúszomj, önteltség, karriervágy lepedékeiben sínylődik. Én inkább, ami a legegyszerűbb, a Mindenség útmutatását követem. Hisz nyilvánvaló: a bennünket körülvevő világ minden rezdülésén — legyen az a homok vándorlása a sivatagban, egy bogárraj esti szétrajzása, vagy épp egy sorsát beteljesítő bolygó lehullása az égen -- valamely fenséges törvény csillan meg. Törvény, amely ránk, emberekre is érvényes, hisz mi sem vagyunk mások, mint az Egész részei. Miért ne lehetne hát egy nép sorsát is e rejtélyes, fölizzó hieroglifákban megpillantani?

Mindezek közül most számunkra az Egyesülés törvénye lehet a legfontosabb. Az a törvény, amely az elemi részecskéket atomokká, az atomokat molekulákká, a molekulákat élő sejtekké, azokat növényekké, állatokká, emberekké szervezi. Amely fönt a csillagok világában naprendszereket, azokból tejutakat, azokból pedig extragalaxisokat hoz létre. Amely az egyes embereket társadalmakba tömöríti, és nemzeteket, államokat szül. És amely éppen korunkban egy félelmetes és lelkesítő történés mélyén lüktet: ez pedig a Világállam kialakulása.

Hisz lehetetlen nem észrevennünk, hogy az emberiség életének minden patakja és folyama feltartóztathatatlanul tör ez új óceán felé. A kutatóintézetekben a legkülönbözőbb nemzetiségű tudósok dolgoznak együtt, a gazdaságban multinacionális vállalatok jönnek létre, a művészet a fantasztikus szintézis korát éli, és van valami jelképes abban, hogy a német Werner Herzog „Fitzcarraldo” című filmjében brazíliai indiánok hallgatnak Verdi-áriákat. Az államok káosza a science-fiction művelői számára már a legnagyobb képtelenségek közé tartozik, Bradbury Mars-utazói a Föld Kormányának nevében tűzik ki zászlaikat. Az 1985-ös Live Aid koncertet a műholdak jóvoltából százmilliók nézték végig, s ha csak órákra is, e százmilliókat a világ minden táján akkor egy cél fogta össze. Megalakul a Római Klub, amelynek tagjai — köztük a magyar Gábor Dénes, László Ervin — sorra dolgozzák ki a „világ kormányozott állapotba hozásának, azegész Földre vonatkozó, globális politika kialakításának stratégiáját”. Teilhard de Chardin a hazák és fajok fölé emelkedő tudat szükségességét hirdeti, Toynbee pedig kertelés nélkül kijelenti:.....az atomkorban az emberiségnek a politikai egyesülés és a tömegméretű öngyilkosság között kell választania...”.- 8 -