Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

Az emigrációnak ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy tízmillió ember nem disszidálhat, hogy Magyarország mégiscsak áll, hogy a dolgozatom elején említett művek mégiscsak megszülettek, s hogy a rab morálja nem csak a megszabadulás lehet, hanem a kitartás is egy távoli cél érdekében, az erőfeszítés, hogy őrei ne tegyék végleg állattá.

Másfelől békét kell kötnie a politikai vezetésnek és az ellenzéknek. Az előbbinek látni kell, hogy a különböző szamizdat-kiadványok köré hosszú idő óta olyan tehetségek csoportosulnak, akiknek az ország irányításába joguk van beleszólni, és akiknek tevékenysége a kormány számára az a rossz,,.amely örökké jót művel”. Az ellenzéknek pedig felül kell emelkednie minden dühén, sértettségén, megaláztatottságán, mert az érzések e vad kavargásában az igazság sohasem kristályosodhat ki, mert bűnök nélkül még egy életet sem lehet leélni, nemhogy népet kormányozni, s mert az építőknek még akkor is kijár a tisztelet, ha rossz az, amit fölépítettek.

Bár jól tudom, egy jelentésekkel teli helyen, például a Budai Várban egy kerekasztal-vita a magyar jövőről, amelyen épp a békekötés jegyében az ellenzék, az emigráció és a kormány legelismertebb személyiségei vennének részt, és amely a televízió jóvoltából az egész ország előtt zajlana — olyan terv, ami e percben nevetésre ingerlő, hagymázos illúzió. Szürrealista kép, abszurd találkozó, — mondjátok nem kevésbé, mint Lautréamont varrógépének és esernyőjének véletlen találkozása a boncasztalon! Én azonban mégis az ilyen különös eseményektől várom Magyarország igazi megváltozását. Igenis: csak egy merész, nagyívű, avantgarde politika lehet a kezdete annak a munkának, amely végülis a világfolyamat számára a magyar szellemet látható, hallható, olvasható formákba önti. S melynek felszabaduló fantáziákban viliódzó kibontakozását én még csak nem is sejthetem. Mint ahogy az — immár kiküzdött hitelű - misszió időszakát: a művek és felismerések útrabocsátását sem. A részleteit annak a központnak, amely a legbizarrabb magyar építész tervei alapján talán New Yorkban? talán az Azori-szigeteken? — egyszer fölépül, kapuja előtt Szervátiusz Dózsa-szobrával, belsejében, mint templomi orgonahangnak: Bartók műveinek zúgásával. Éppen nem azért, hogy a magyar kultúra ripacs módjára ágaskodjon, hanem, hogy ellenkezőleg: másokat alázattal megajándékozhasson.

És beteljesülhessen az új évezred magyar hivatása.

(A szemlélő)

Javítgatom a.cikkemet, érkezem a valóságba. A lelkesedés, amelyet hetekkel ezelőtt Csoóri Sándor és Komád György New Brunswick-i előadóestje keltett bennem, — és amely a fenti sorokat is megíratta —, lassan lecsillapodik, elül. Az vagyok, mint máskor: közönyös szemlélő, időm: a piszkos ár unott figyelője. Új évezred?... Magyar hivatás?... Ki kért rá, hogy ilyesmiről írjak? Senki. Bizony senki. De nekem mégisjó lesz. Mosolyogva, megfigyelem sorsát, aztán majd eldöntőm: kell-e, hogy úgy legyen, hogy az „ősi, Tuhutum-hágta hegyek felejtődjenek, halványodjanak”...- 9 -