Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

gek érdekképviseletét látják el, sőt, a demagógikus elmosódottsággal szemben e jellegének határozott kimunkálását és kimondását javasolta. Másrészt, úgy látszik, hogy hosszú távon nem a pártokat tekintette az osztály- és rétegspecifikus érdekképviselet megfelelő formáinak: „Kell tehát, hogy minden pártnak legyen komoly társadalmi háttere, és nem leszűkülés az, ha egy párt tudatosan és világosan meg is jelöli, hogy milyen társadalmi háttérből nőtt ki, és milyenre kíván támaszkodni. Végsőleg azonban minden pártnak nem egy réteg, hanem az ország számára kell tervet készítenie, s így minden komoly igényű párt egyszer eljut fejlődésének ahhoz a szakaszához, amelyben a maga kiindulási kereteit szétfeszíti és így vagy a maga érdekszövedékének a kitágításával, vagy másféle érdekek felszámolásával eléri azt, hogy az érdekek mögötte álló rendszere egységbe kerüljön az egész közösség érdekeivel.” (Parasztpárt és parasztság. Szabad Szó, 1947. jan. 26. 7. old.)

Rétegérdekek uralmi aspirációjával szemben össztársadalmi alternatívák javaslata a pártok voltaképpeni feladata. A párbeszédnek a pártok plurális rendszerében szabályozott formáit az is megsemmisítheti, ha egy kisebbség kizárólagos uralomra tör vagy jut, de az is, ha egy óriás többségi párt egyesítő akcióival megszünteti az artikulációs csatornákat és ezzel alternatívák kimondásának, utóbb akár elgondolásának lehetőségét. (A fordulat éve a kettő sajátos kombinációját hozta létre.) Ezért miközben javasolja, hogy a demokratikus erőket képviselő koalíciós pártoknak átmeneti időre közjogi elsőség biztosíttassék, ellenzi a közös listák, így a koalíció közös listájának, vagy a baloldali pártok blokkjának formáját. Rendkívül óvatos, diplomatikus stílusában — ez a stílus maga is a közös nyelv megtalálásának, a konszenzusképzésnek az eszköze — a koalíció két szélén elhelyezkedő pártokat, a Magyar Kommunista Pártot és a Független Kisgazdapártot azért bírálja, mert a párbeszéd lehetőségének fent említett két veszélyét, a legitimáció meginduló folyamatának két alapvető akadályát tapasztalja illetve féli politikájuk bizonyos vonatkozásaiban: az ország önrendelkezési jogának korlátozottságán alapuló kisebbségi parancsuralmat, illetve az ország antidemokratikus belső hagyományain alapuló heterogén, artikulálatlan, néma többségű óriáspárt nevében való kormányzást. A párbeszédben olyan formulákra tesz javaslatot (gyakran kifejezett beszédmintákat ad), amelyek szavatolják az artikuláció közös szabályának, a parlamenti demokratizmusnak az elfogadását, és e közös platformon saját alternatívájuk őszinte kifejtésére és őszinte kifejtésére törekednek. Mindkét elvárás a tudatos, demokratikus legitimáció feltétele.

„A baj (...) az, hogy a közösségi magatartásformák, szokások, fegyelem terén, ahol az asszimiláció igazában lezajlik, a magyarság ma egyike Európa leginkább profiltalan, illetőleg az utóbbi száz évben formáját vesztett közösségeinek.” (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz, 1948. 10-11. sz. 849. old.) Bibó azon törekvése, amelyeket az-82-