Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

imént említettünk, hogy beszédaktusok lehetőségét képzeli el és javasolja, nem szorítkozik a politikai-adminisztratív rendszer területére, hanem a társadalmi-kulturális élet rendszerére is kiterjeszkedik. Az eddigi rekonstrukcióból kiviláglik, hogy Bibónál a politikai-adminisztratív rendszer szabályozása is azt a célt szolgálja, hogy artikulációs formát adjon a társadalmi-kulturális életnek, amelynek legfőbb baja látlelete szerint e formák hiánya. A szabályozás érvényességének konszenzusa, a vele való élni tudás a konszenzusképzés folyamatában jön létre, amelynek kiindulópontján konszenzusnak, előzetes evidenciának kell állnia abban a tekintetben, hogy mi az, amitől megválnak az emberek e folyamatban. A hagyományt meg kell törni, a hagyományt át kell világítani. Bibó fő mondandója a társadalmi, gazdasági alá- s fölérendeltségi viszonyok, a személyes úr-szolga viszony hagyományának megtöretése alapján a némaság, az artikulálatlanság magyar örökségének tisztázása, a közgondolkodás hagyományosan hiányzó beszédformáira illetve egymás mellé-beszélő formáira való rámutatás. Az 1867-es kiegyezésben „a megegyező feleket nem a célok és tervek, hanem a félelmek és aggodalmak közössége hozta össze”. (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Válasz, 1948. 4. sz. 297. old.) Nem kifejtett álláspontok közötti őszinte megegyezés, hanem kifejtetlen álláspontok közötti őszintétlen és hazug kiegyezés. „Ez alatt a csaknem száz esztendő alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azokon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül, s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként.” (i.m. 309. old.)

Bibó az őszinteséghiányban foglalja össze a magyar társadalmi érintkezés meghatározó tradícióját. Érdekek és szükségletek önámító vagy hazug artikulálásában, s az artikulációs csatornák ilyen módon való eltorlaszolásában. A társadalmi-politikai élet moralizálása és a történelmi leírás ezzel párhuzamos normativitása, amelyet ráadásul Bibó egész életében az orvosi szóhasználatból kölcsönzött kifejezésekkel nyomatosított (hisztériáról és torzulásról, válságról és kórformákról, örökletes betegségről és bénultságról beszélt), bírálatot válthat ki. Ha Bibó politikai-elméleti alapjait a Machiavelli-hagyománnyal ellentétben nem a hatalom-felhasználás, hanem a társadalmi érintkezés elméletének mondottuk, most hozzátehetjük, hogy ez az elméleti háttér antikizáló, amennyiben visszatérést jelent az erényes közösségi élet, az aktív közösségi politizálás és politikai berendezkedés összekapcsolásához. A- 83-