Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

Ezzel tulajdonképpen be is fejezhetném, ha Tilkovszky nem állítaná, hogy a nemzetiségek nyelvének tanulása kimerült „egy kommunikáció minimumát lehetővé tevő, grammatikával nem törődő, magyar szavakkal vegyített zagyvaléknyelv” elsajátításával. Honnan veszi Tilkovszky ezt a valóban „semmivel alá nem támasztható” állítást? Miből tudja, hogy így volt? Vizsgálódásaiból, személyes tapasztalatból? Kideríthetetlen. Tény ezzel szemben, hogy az igény és a gyakorlat nem ez volt. A középiskolákban a kisebbségek — tehát a szomszédos népek — nyelvét épp olyan igényesen tanították a negyvenes évek elején, mint mondjuk a latint, vagy a világnyelveket. Nem formális oktatás volt ez, nem „grammatikával nem törődő”, hanem olyan tanítás, amely maximumot követelt minden iskolában. Az. „anyaországi” diákok kezdő, míg a nemzetiségi vidékek tanulói haladó csoportokra osztva tanulták a „kisnyelveket”. így esett, és örvendezhetnénk, ha a mai gyakorlat nálunk s másutt lehetővé tenné ennek a koncepciónak a meghaladását.

Tilkovszky azt írja, hogy „a Duna-medence országaiban, nálunk s másutt ma már más alapok állnak rendelkezésre a nemzetiségi politikához.” Ez persze evidencia s ehhez mindössze annyicska megjegyzés kívánkozik, hogy ezek az „alapok”, sajnos nem automatikusan jelentik se a jogok érvényesülését, se a jogalkotást követő méltányos nemzetiségi politikát. A legkevésbé pedig azt, hogy a többségben meglegyen a szándék a kisebbség nyelvének, kultúrájának, szellemiségének megismerésére.

Teleki nemzetiségi politikájának ismerését, eleminek (esetleges) átörökítését én nem azért tartanám üdvösnek — amiként sugalltatik —, mert egy konzervatív politikus eszméi, a legkevésbé pedig azért, mert Teleki az ellenforradalom prominens személyisége volt, ennek sok fajta következményeivel együtt, melyekről esszémben megfelelő súllyal szóltam.

A mérlegelést az indokolja, hogy ennek a nemzetiségi politikának alig fél évtizedes „léte” alatt mérhető eredményei voltak: oldotta az érzelmi feszültséget s nagyobb megértésre hangolta egymás iránt azokat, akik korábban egymással szemben állottak. Ez pedig e zavaros múltú térségben nem éppen kevés. Nem látom be, miért kellene ezt az örökséget megtagadnunk: egy olyan hagyományt, amely beletartozik a haladó múlt fogalomkörébe.

Én továbbra is úgy hiszem, hogy semmi okunk a Teleki-örökség megtagadására. Ennyivel tartozunk önbecsülésünknek is, de még inkább a jövőnek, amelyet olyannak szeretnénk tudni, amely nem a társbérleti nacionalizmustól lesz hangos, igaz nem is attól csöndes, hogy az igazságok kimondhatatlanok.-72 -