Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)
1985-09-01 / 17. szám
nők lettek, mint a csontvázak valami kísértet-díszszemlén. A Hold nem látszott, csak a csillagok, de azok úgy, hogy néha attól féltem, nekimegyek valamelyiknek. Nagyon sokáig mentünk így. A Lány elaludt mellettem. Ezt is csak akkor vettem észre, amikor egyszer véletlenül ránéztem: mereven ült, szinte alig lélegzett. Olyan volt, mint egy halott. És csak mentünk azon a rohadt egyenes, néma és sötét úton. Távolról észrevettem, hogy egy zöldfény villog az út mentén; és ahogy közelebb értünk hozzá, hirtelen pirosra váltott. Egy vasúti kereszteződés volt. Nagy sokára előjött a vonat. Gőzmozdony vontatta: a füst ezüstösen szállt fel. Tehervonat volt, illetve az első kocsija személyvagon. Itt égtek a lámpák, de az ablakokat elfüggönyözték. Aztán rengeteg tehervagon következett, amolyan marhavagonok. Az ajtók lezárva: és mindegyik vagon fékezőfülkéjében egy katona állt, fegyverrel a vállán. És az utolsó tehervagonnak hiányzott az ajtaja, helyette rácsozat volt. És embereket láttam a vagonban, nagyon sok embert, ahogy egymásra zsúfolódtak a vagonokban. Azt hiszem, halottak voltak. Az utolsó kocsi megint csak személyvagon volt. Kivilágított ablakai mögött katonákat láttam. A sorompó nyikorogva felhúzódott és én továbbmentem. Az országút valahol egyszerűen megszűnik. Nem kanyarodik el semerre, nem is torkollik bele valamilyen másik útba, csak úgy véget ér. A fasor sem folytatódik tovább. Csak egy benzinkút van itt, égnek a lámpái, de egy lélek sincs sehol. Horowitz megállítja a teherautót, kiszáll. Körülnéz, megzörgeti az ablakot, de senki sem jön elő. Horowitz fázósan toporog. Fúj a szél. A Lány is kiszáll. Megkerülik a házat. A túlsó oldalon egy ablak világít, odabenn egy férfi ül a fotelben. Horowitz megkopogtatja az ablakot. A férfi feláll és ajtót nyit. Csak most látszik, hogy milyen hatalmas termetű ember. De méreteihez nem illően gyanakodva, ijedten néz. Bentről kihallatszik a rádió. Horowitz hiába próbálja kiszedni belőle, hogy vajon merre folytatódhat az út, hogy lehet innen továbbmenni...- Kérem, én semmit sem tudok — nyekereg a férfi — A feleségem intéz mindent... Én, kérem, le vagyok százalékúivá... A feleségem momentán nincs itt, a városba ment. A rádióból szűnni nem akaró katonazene szól. A férfi vigasztalanul siránkozik tovább. — Mindig ilyenkor kell elmennie a feleségemnek, azt hiszi, nélküle már meg se lehet oldani semmit odabenn... Én meg ülhetek és leshetem, miféle gyanús alakok nyitják rám az ajtót. — A férfi már majdnem sírvafakad — kérem tessék innen elmenni... Én nem tudok semmit, tessék elmenni innen... Horowitz és a Lány gyalog vágnak neki a pusztaságnak. Lassan már mintha hajnalodna.-34-
