Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

tették ki, mert tehetségtelennek tartották. Ilyesmit az ember vagy nem hisz el, vagy nem vall be. így van?

Horowitz röhögve bólogat.

— Vagy, ha mégis, hát valamilyen fontosabb cél érdekében? így van?

Horowitz egyre jobban élvezi a dolgot.

— És mi most éppen a határ felé megyünk — Csernák gúnyosan felnevet — Jól kitervelt kis disznóság, mondhatom! A kis autóstoppos lány véletlen találkozásai! De én se vagyok hülye! Még vagyok valaki, értik?! — vonít fel hirtelen. És előkapja a pisztolyt a kesztyűtartóból. Horowitzra fogja.

— Na, majd kivizsgáljuk az ügyet. Már várnak minket! — rikoltja.

Horowitz hirtelen mozdulattal üti ki a pisztolyt a kezéből. Túlságosan

is gyors a mozdulat. A pisztoly lerepül a padlóra, de Horowitz a térdével elkapja. Már az ő kezében van a pisztoly.

— Nyugalom, mester... — próbálja csillapítani Csernákot, ráfogva a pisztolyt. A Lány rémülten lapít a két ülés között. Amennyire lehet, hátrahúzódott, szinte eltűnik.

Csernák nem nyugodott meg. Megpróbálja ugyanúgy visszaszerezni a pisztolyt, ahogy elvették tőle. A pisztoly elsül.

Hatalmas dörrenés és a füst mintha nem akarna eloszlani. Csernák elvtárs feje az ölembe bukik. Ahogy megpróbálom lelökni magamról, kissé jobbraforgatom a kormányt. Kihúzódunk a baloldalra. Átnyúlok egykori sofőröm felett, kinyitom az ajtót, és kirúgom a vezetőfülkéből istenben boldogult főnökömet. Lezuhan az útmenti árokba. Becsapom az ajtót, a volán mögé ülök, visszakanyarodom a jobboldali sávba. Szerencsére üres az országút. Balesetet sem okoztunk és sok órai előnyre tettem szert, ha egy kis szerencsém van. Nagyobb sebességre kapcsolok, csak most veszem észre, hogy a stukkert még mindig a markomban szorongatom. Zsebrevágom. Intek a Lánynak, hogy üljön előre. Engedelmesen a mellettem lévő ülésre mászik. Nem néz rám. Most jut csak eszembe, hogy még a nevét se tudom.

— Hogy hívnak? — kérdem tőle halkan. Nem felel, meredten bámul. Ezt tényleg ráértem volna megkérdezni. Viszem tovább a gépet. Kicsit ideges vagyok, még sohase vezettem teherautót.

Éjszaka van. Egy kisebb úton mennek. Az utat fák szegélyezik, a reflektor végigsöpör a kopár ágak között. Hosszú, nyílegyenes út. A Lány ijedsége már felengedett, kíváncsian méregeti Horowitzot. Az merev nyakkal nézi az utat.

— Nem kéne kikapcsolnod a reflektort? — kérdi a Lány.

Horowitz kikapcsolja a reflektort. Sötétben mennek tovább. Mint

egy álomban, egy álomban, amelyben egy film negatívját látjuk, olyan volt az az út a végeérhetetlen fasorral, amelynek ágai fehéren villantak meg a reflektorfényben — aztán, ahogy kikapcsoltam a lámpákat, olya- 33 -