Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

A gyerekek „bekonfirmálnak”, majd a fogadalom letétele után sokan „kikonfirmálnak”, nem kötődnek az egyházhoz. Ez bizonyára azzal is magyarázható, hogy egy tanévnek heti egyszeri összejöveteleivel nem lehet mindent pótolni: a vallásos családi háttér, az egyházias légkör és a rendszeres templomba-járás hiányát. A konfirmációs tankönyvet is eléggé elvontnak, felnőttesnek, nem a mai ifjúság gondolatvilágához szólónak tartom.

Újabb biztató jelenség az egyhetes nyári ifjúsági táborok lehetősége, ahol bizonyára a Lélek megtalálja az utat a gyermeki szívekhez. E táborokat általában fiatalabb lelkészek szervezik, és ígéretes szép munka folyik ott. Persze ez is csak egy hét az évből, és bár 1984-ben több ezer fiatal vett ezeken részt, az ország létszámához viszonyítva még mindig kevesen. Szintén mint újabb jelenséget említem, hogy az egyház terveket és tankönyveket készít a vallásos oktatásnak a családokon belüli szorgalmazására. A vallásoktatásnak ez lesz az egyetlen, államilag ellenőrizhetetlen módja.

Volt idő, nem is olyan régen, amikor az egyházi életben való részvétel rengeteg hátránnyal és megkülönböztetéssel járt a továbbtanulásnál, az egyetemi felvételeknél. Olyan esetekről is beszéltek, amikor egyes tanárok nyilvánosan kigúnyolták vagy megszégyenítették a vallásos gyerekeket. Többen személyes élményeiket mondták el nekem. Az általános vélemény mégis az, hogy ilyesmi kirívó eset lenne ma. Ma se biztatja az állam az ifjúságot, hogy bekapcsolódjék az egyházi életbe, de általában már nem támaszt különösebb akadályokat sem. Az egyik lelkész véleménye szerint azért nem, mert az egyház már annyira legyöngült, oly foghíjjas lett, hogy már nem is kell az államnak védekeznie ellene. Az ifjúság nagy része amúgy sem érdeklődik; mehetne, de nem megy. Ha elmegy az egyházhoz, legtöbbször ott „unatkozik”, nem köti le őt az, ami ott történik. Bizonyára az egyházak módszereiben is hiba van, sok helyen még nem találták meg a mai ifjúságnak megfelelő hangot.

Résztvettem a háromnapos sárospataki öregdiák találkozón. A szervezésben oly sok egyházi vonalon működő, volt pataki diák vett részt, hogy naívságomban csak a második napon jöttem rá, hogy ezt a találkozót nem az egyház, hanem a jelenlegi államosított iskola szervezi. Az „öreg diákok” közt számos lelkész volt, többen külföldről is. A vasárnap délelőttöt szabadon hagyták, aki akart templomba mehetett, voltunk is ott sokan. Nívós, szép, hazafias és humánus programok, beszédek hangzottak el a találkozón, de hitről, vallásról, Istenről egy szó sem esett. Magánbeszélgetésekből megtudtam, hogy az 1952-es államosítás után az iskolában teljesen megszűnt a vallásos nevelés. Az új tanári karból szinte senki se jár templomba, a sokszáz főnyi diákból is csak elvétve téved templomba valaki. A pataki ifjúság közt se végezhetnek az egyházak lelki munkát; a vasárnapokat az iskola amúgy is telerakja sport és kulturprogramokkal, megnehezítve ezekkel is a diákoknak az egyház irányába való tájékozódást.- 106 -