Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

HOR VÁTH ELEMÉR

A szárnyaskép sarkában

A Varázshegy

Fiatalon, itáliai csavargásaim idején ismerkedtem meg velük. Az építészekkel, a kőfaragókkal, a piktorokkal, azokkal, akiknek ma nincs nevük. Az van amit csináltak amíg éltek: appennin kolostorok, mediterrán templomok, tengerparti temetők. És korábbról: etruszk vázák, római ciszternák, katakombák, bazilikák. Kik voltak? Fontos volt nekik amit csináltak? Nyilván, mert csinálták. Volt valami önérzetük? Éreztek-e elégtételt munkájuk végeztén? — Biztosan. S talán nemcsak ők, ezek a mesteri anonymuszok, hanem a kortársaik is, azok akik közt éltek s akik ismerték őket. Szívesen képzelek el közösségeket ahol iniciáléfestés, kódexmásolás, szőlőpréselés, kútfúrás, útépítés, — sorolhatnám — egyenértékű munkaként folyik nap nap után, nemzedékről nemzedékre. Ahogy Radnóti mondta egy kevésbé szerencsés korban: „A föld bölcs rendje”. Egyenértékű munka? Egy oltárkép megfestése, mondjuk, egy ló megpatkolásával? Volt-e valaha ilyesmi egyáltalán? Hacsak elképzelem is, félelmetesen tetszik. Valahogy úgy, mint a jóval későbbi történet, Luther Márton esete a helybeli mészárossal. Ez utóbbi egyszer arra kérte Mártont, hogy írjon neki egy imát. Márton megírta. S kapott Katalin asszony, az imáért cserébe, a karácsonyi asztalra, különös gonddal vágott sertéskarajt. Az ünnepi ebédet elfogyasztották s Márton uram imája a németnyelvű irodalom klasszikus alkotása. Nem hiszem, hogy egyikük is becsapva érezte magát. Sertéskaraj egy imáért. S a cserét méltányossá tévő nagy közös gond: a lélek üdvössége.

Aztán ...

Vajon mi járt a piktor fejében amikor a jászol körül térdelő pásztorok egyikébe belecsempészte magát? Fecit. A signum. A teremtő ember, akire — (s nemcsak arra amit festett) — kíváncsiak voltunk a XX. századi firenzei vagy cambridgei egyetemen.

S ez az ember, aki a szárnyaskép sarkában térdel pásztorként, mit árul el magáról? A fókuszban a csecsemő áll, érte meleg az ökrök lehellete, érte okos az a királyi szamár, amely később megszólal Chestertonban: ,,Ti ostobák!” Ezzel a pásztorba lopott piktorral elkezdődik valami más, valami fókuszbeli torzulás, amely végül Bunuel paradoxonjában kap modern megfogalmazást: „Hála istennek, én ateista vagyok.” Ugyanezt én gyerekkoromban latinul tanultam még: Magnificat anima mea Dominum. Lehetséges-e, hogy ezt ma már csak a szamár tudja?

* (H.E. önéletrajz-írása egy hazai folyóiratnak készült megrendelésre, közlésére azonban a folyóirat nem vállalkozott.)