Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

Persze, ez a pásztor, modern szemnek meglepően kicsi. Azaz, még pontos a piktor perspektívája. El-elgondolkoztat, hogy hazai folyóiratokban miért nyomják nagyobb betűkkel a költő nevét mint a verse címét. Tipográfiailag miért kerül a költőre a hangsúly, s miért nem arra amit ír. Miféle ego nyer ilyesmiben kielégülést? S mire irányítja az olvasó figyelmét? Vajon több-e kuriózumnál, hogy az apostol Pétert keresztre feszítő katonák egyikében önmagát festette meg Michelangelo?

Térdel a pásztor, aki vagyok. A valóság azonban más. Évekkel ezelőtt síelés közben összezúztam a térdemet, nem tudok térdelni fájdalom nélkül, síelni is csak térdvédővel. Engedményt tettem itt egy konvenciónak? Igen. De tisztában vagyok azzal is, hogy a csecsemőt nem lehet becsapni: mosolyog.

A 11. világháború után, Pannonhalmán síeltem először. Európa romjain. Egy ország romjain. A 12-éves fiú, persze, minderről keveset tudott a kisfenyves porhó-ösvényein. A Hegy. Thomas Mann Varázshegye. Távol a völgy sarától. Nyári cseresznyefák. Gyerekzsivaj. Szilencium. Te Deum laudamus. Benedek apátúr az imperium romanum romjain. Óra et labora. Miért? Itt írtam első verseimet. Magyarul. Latinul. Latinul jobban. Tanulás. Könyvek. Olasz. Angol. A Nyugat költői. (Különösképpen, Ady kissé háttérben, Tóth Árpádba szerelmesen, Pádi!... „Táncolva suhannak a szőke sugárkák”...) Kempis Tamás aligha erre gondolt, amikor leírta: „In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.”

Amikor a varázshegyet államosították, engem is menesztettek a völgybe. Csornán érettségiztem 1951-ben. Még 5 évet töltöttem Magyarországon, helyemet keresve. „Nincsen számodra hely.” 1956 óta van: a nagyvilág. A nem-egészen irreleváns kérdést, hogy kényszerből jöttem el vagy önként, önmagámnak kielégítően megválaszoltam Bertolt Brecht „1945” című versének kezdő soraival (angolul idézem): „Indoors is death by plague/ Outdoors is death by cold. So where are we to be?”

Itália

Hazudnék ha azt mondanám, hogy fagyoskodtam Itáliában. Az ellenkezője, amit egy 1960 körül Firenzéből hazatelepült osztálytársam mondott rólam egy pesti újságnak adott interjújában, az, tudniillik, hogy a kegyetlenül izzó kék olasz ég alatt kiszáradt belőlem a költői tehetség, hazugságnak is ostoba. Janus Pannoniustól Zrínyi Miklóson át Weöres Sándorig minden Itáliát járt magyar tisztában volt a félsziget tündéri varázsával. S nemcsak a magyarok: Shelley, Keats, Byron, Browning, Goethe. Sorolhatnám.

A mediterrán intermezzóval (csak 6 évig tartott), mintha a varázshegyet kaptam volna vissza, bár mások voltak a dimenziók, mások a szirének.- 9 -