Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)
12. szám
arról, hogy szükség van-e arra, hogy a múltat az idő és tér visszahozhatatlanságának ellenére „felelevenítsük”? A forrásoknak, formájuk révén is saját létezésük van és a bennük foglaltató tárgyi bizonyítékok elválaszthatatlanok a források eredeti rendeltetéseitől. A múlt nem a nyugovóra tért jelen. A történelem előtti társadalmak egyidejűsége nem deríthető fel az íráson alapuló és a látási elemek túltengéseinek eszközeivel. „Az eddigi mitológiai vizsgálatok világossá tették, hogy csakis részlettanulmányok hosszú sora után lehet majd fogalmat alkotnunk a régi magyar hitvilág egészéről.” (9) A múlt benne foglaltatik a jelenben, mert ha nem, akkor tanulmányozása tárgytalan. A részlettanulmányok hosszú sora nem más, mint a számtalan példákban elkövetett alaphiba, amikor az ismeretlent kétszer helyettesítjük be. Ha a múlt századok magyarságát az „etimologizáló kedv tette híressé, sőt hírhedtté”, akkor múltkutatásunk mai művelőit a „részlettanulmányozó” kedv jellemzi. Ma már elegendő anyag áll rendelkezésünkre, hogy megfogalmazzuk múltkutatásunk újszerű vezérfonalait egy megváltozott valóság számára. Az analitikus és összehasonlító mitológia helyett a hitregék jelképeinek és azok lelki gyökereinek tanulmányozása esedékes. A hitrege — mint tudjuk — úgy teremt meg egy egységes világképet, hogy a kifejezhetőség határterületein lévő ősi jelképeket használ fel és így egy nép lelki alkatának legmélyebb rétegeiben gyökeredzik. Gyakran gyermekkori érzéseink és álmaink utalnak ősi képzeleteinkre. Felvetődik a jelen tanulmányozásának kérdése, mint múltkutatásunk segédeszköze. A vízszintes vonalvezetés helyett a koncentrikus körök mintázásait kell alkalmazni. Múltkutatásainkra vonatkozó adataink hiányosak, viszont elegendőek arra, hogy egy elfogadható valószínűség fokán azokat hatékonyan összegezzük. Végső fokon (még ha feltételezzük is, hogy minden lehető adat a rendelkezésünkre állna is), azok csakis ugrásszerű kvalitatív áthidalással foglalhatók össze. Az eddigi magyar múltkutatás három fő kérdés köré csoportosítható: 1. A magyarok eredete. 2. Az őshaza kérdései. 3. A finnugor nyelv rokonság. Elméletileg az első kérdés magában foglalja a másik kettőt és így teljes a körforgás. Kinek akarunk választ adni? A világnak, vagy önmagunknak? A hunokon kívül származtathattuk magunkat a szuméroktól, zsidóktól, stb. Milyen következményekkel? Jelenleg a finnugor rokonságot fogadjuk el. (Ezzel ugyan kissé halszagúak vagyunk, de megússzuk azt, hogy Ázsiából jöttünk volna.) A finnugor nyelvrokonságot sokan csak azért fogadták el, mert belefáradtak a tárgykör aprólékos boncolgatásába, vagy azért mert rájöttek a kérdés mellékes mivoltára.-74-