Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

Vörösmarty:

Nagyot iszik a hazáért

S felvisit:

Csakhogy egyszer tenne is már Valamit.

Petőfi:

Megint beszélünk s csak beszélünk,

A nyelv mozog s a kéz pihen...

A szájhősök—ben:

Meddig tart ez őrült hangzavar még?

Meddig bőgtök még a hon nevében?

Kinek a hon mindig ajkain van,

Nincsen annak, soha sincs szívében!

Arany János:

Mennyi szájhős! mennyi lárma!

S egyre sülyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen, a hazát.

Vajon ma is ápoljuk ezeket a rossz és makacs hagyományokat?

Ahogy én nézem: többszörösen is.

Noha a hazaffyaas szólamok-sallangok végképp kimentek már a divatból; végképp elsöpörte őket a náluk is silányabb, ellenkező előjelű divatok áradata.

De érzékelhetően létezik valamilyen „korszerűsített” locsogó nacionalizmus, amely — semmibe véve nemzetközi helyzetünket s az ország létérdekeit — a történelmi rebelliók, a kuruckalandok hagyományait élesztgetve vállalja át a reformkori szájhősök örökét.

És megszületőben az újkeletű kincstári locsogó hazafiság is, meglehet, az előbbiek „korszerű” örököse, hiszen a szocialista hazafiság fogalomkörét oldja föl semmitmondó jelszavakkal, hígítja föl kiüresedő szólamokkal. Kilúgozva belőle az itt és most gondjait és felelősségét, elsőrendűen fontos sorskérdéseinket.

Haza? (Szocialista) hazafiság? Nemzeti érzés?

Ebben a műfajban a szavak egyébként is keveset érnek. Mindig is keveset értek ebben a műfajban csupán a szavak.

Közelebbről: a jelszavak.

Mert annak, aki nincs bekapcsolódva ebbe az áramkörbe — nép, haza, szocialista nemzet —, annak a jelszavak, a kiüresedő szólamok igen-igen keveset mondanak.

Aki viszont belül van az áramkörön — annak semmit se mondanak.- 17 -