Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

kevésbé bontakozott ki. Nyilván ez volt Koestler szándéka: Európa főellenségét 1937-ben Hitlernek hívták, míg Sztálin még a háttérben lapult, és Koestler börtöntársai, kiket nagyrészt ottlétében vittek kivégezni, spanyol parasztok voltak, akik kenyeret és szabadságot vártak trockista, anarchista vagy kommunista pártjuktól.

A zsarnokság elleni támadást egy réteg nyomban észrevette, a kommunista bürokrácia Franciaországban és megindította Koestler ellen rágalomhadjáratát: a bötönből azért engedték ki, hogy mint „busásan fizetett ügynök és provokátor” szolgálja megmentőjét, Franco tábornokot és persze Hitlert is. Később Koestler értesült róla, hogy neve szerepel a Gestapo listáján azok közt, akiket Franciaország megszállása után azonnal főbe kell lőni. A náciknak minden országra volt ilyen listájuk: az angol H.G. Wells, Bemard Shaw, Bertrand Russel, Auden, Spender, Rebecca West szerepelt. Megvallom, annak idején rendkívül irigyeltem Koestlert ezért a megtiszteltetésért, míg ő maga, kit csendesen öntudatos, de korántsem hiú embernek ismertem, ugyancsak büszkélkedett vele. Nem az elismerést tartotta nagyra, hanem a „korunkban értékmérő” támadásokat, melyek jobbfelől nagyon sokáig, balról mindhalálig kísérték.

Mindketten Franciaországban értük meg a Ribbentrop-Molotov paktumot, mellyel Sztálin, a „béke legfőbb őre”, lehetővé tette, hogy Hitler kitöresse a második világháborút, majd az „imperializmus főellensége”, megosztozott vele Lengyelország holttestén. Közben a francia fasiszták és kommunisták egyesült erővel dolgoztak hazájuk tönkretételén. A kilenc hónapos tapasztalat mindkettőnket megtanított arra, hogy, minden tiszteletünk mellett, azontúl mindig borzongjuk, ha franciákat látunk. Koestlert, mint kommunistagyanúst, négy hónapra a Le Vernet-i hírhedt koncentrációs táborba zártákflásd: The Scum of the Earth, 1941), ahonnét ismét angol közbenjárásra szabadult. Aznap, mikor a franciák, már Pétain alatt, megadták magukat Hitlernek, Koestler, nem kis előrelátással, belépett az idegenlégióba. Pétain ugyanis mindenkit kiadott a németeknek, kivéve az idegenlégiósokat. Ugyanekkor az idegenlégióban mindenki megváltoztathatta nevét. Koestlerből Albert Dubert lett és a nácik halál-listáján szereplő Koestler, hogy úgy mondjam, megszűnt létezni. Később, Franciaországban rekedt angol tisztekkel hamis papírokkal, eljutott Casablancába, Marokkóba.

Havas Bandival már a háború elején jelentkeztünk katonának. Ot szolgálatra alkalmatlannak minősítették; nékem azt mondták: várjak Párizsban, míg megkapom a behívót. Nem kaptam. Néhány nappal Párizs eleste előtt elhatároztuk feleségemmel, Havis Bandival és a nálunk jóval idősebb történész-újságíró Lorsy Ernővel: semmiképpen sem kívánunk német megszállás alá kerülni. Lemegyünk Bayonneba és teherhajóra kapaszkodunk, amely levisz Casablancába.

Nem tudtuk, hogy Koestler velünk egy városban tartózkodik, sem azt, hogy halászbárkával, veszélyes utazás után, sikerült Portugáliába jutnia (az Arrival and Deperture Neutráliájába), majd Liszabonban várakozott az angol vízumra, melyet sohasem kapott meg. Bennünket megérkezésünkor, mint demokratavagy kommunistagyanús elemeket, a Pétain szolgálatában álló koloniális adminisztráció az Áin-Chok-i sivatagi koncentrációs táborba záratott. Hosszabb időre ez a hely aligha bizonyult volna Le Vernet-nél kellemesebbnek; még szerencse, hogy a francia adminisztráció brutalitását a korrupció némiképpen enyhítette és a casablancai magyarok ismeretlenül is kiszabadítottak a táborból, készpénzzel.

Egy esztendeig éltünk Marokkóban, Lorsy Ernővel és Havassal együtt. Mi hárman — feleségem. Havas meg én — szinte egész idő alatt: a tábor szalmáján, pajtában, menekült tömegszálláson, szobában, lakásban, egy ideig szökőkutas, márványudvaros palotában. Nagyon közel kerültem Havashoz, ki hol kigyógyult- 96 -