Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

kommunizmusából, hol visszaesett szovjet anyja — így nevezte — imádatába, mint ahogy én kiláboltam Áin-Chojban szerzett maláriámból, majd újabb és újabb rohamok látogattak. Kommunista nézetei miatt sokat vitáztam vele; ordítoztunk egymással, olykor összeverekedtünk, de amikor a birkózás komolyabbra fordult, egyikünk-másikunk mindig elnevette magát és abbahagytuk. Túl sokszor mentettük már meg egymás életét, semhogy ezt el tudtuk volna felejteni. Egy év múltán feleségemmel megkaptuk az amerikai vízumot és Sevillán és Liszabonon keresztül elindultunk New Yorkba. Valamivel később Havas Bandi, angol vízummal, Gibraltáron át megérkezett Marokkóból Londonba.

Koestler akkor már rég nem tartózkodott Liszabonban: egy másik angol konzul becsempészte egy Angliába menő repülőgépre; ott — Bristolban — letartóztatták, minthogy vízum nélkül érkezett és, adminisztrációs okokból hat hétig tartották a Pentonville-börtönben, majd szabadon engedték. Feleségem és engem, hasonló adminisztrációs okokból, négy hétre csuktak le Ellis lslandra. Koestler azt írja, hogy a Pentonville-fegyháznak egy európai útikalauzban három csillagot adna elismerése jeléül és hogy ott határozta el: ebben az országban kíván megtelepedni — abban az országban, melynek ilyen börtönei, rendőrei és bírái vannak. Jómagam Ellis Islandnak akkoriban legfeljebb ha egy csillagot adtam volna és kitartottam amellett, hogy a háború után hazatérek Magyarországra. Később, az ÁVO pincéjében, majd Recsken döntöttem el, hogy nem kívánok egy országban — vagy mondjam szelídebben: rendszerben? — élni, melynek ilyen börtönei, titkosrendőrei és bírái vannak. Megyek, ha ugyan megérem, de véglegesen.

Londonban Havas Koestlerrel ugyanolyan szoros barátságba került, mint előzetesen velem, kivéve a verekedésben végződő politikai vitákat. Mikes Gyurkával is életre-halálra szóló barátságot kötött. Mikessel én már korábban, Budapesten kerültem ilyen szoros, ugyancsak egy életre szóló kapcsolatba. (Egyébként Mikes most írja könyv-terjedelmű tanulmányát Koestlerről — nyilván a legavatottabbat és legméltóbbat valamennyi közül.) Börtönből való szabadulása után Koestler jelentkezett az angol hadseregbe, én az amerikaiba. Ő hamarost az utászoknál szolgált a Home Armyban, majd éjjelente vöröskeresztes autót vezetett London bombázása idején, ami frontszolgálatnál is veszedelmesebb volt.

Még civilként éltem New Yorkban, amikor Havas Bandi elküldte nékem az előző évben megjelent Darkness at NoonA (London, 1941.) Kísérő levelére már csak homályosan emlékszem, de úgy hiszem egyik nem-nagyon-kommunista periódusában szerezte, mert dicsérte a regényt, de élesen kifogásolta, hogy Koestler oly kivételes esetet tárgyal, amikor a szovjet igazságszolgáltatás ártatlan embert ítél halálra. Szegény Bandi nem sejtette, hogy pár év múlva ő is egyike lesz azoknak a millióknak, akik Sztálin vágóhídjára kerülnek ugyanígy. Egy-másfél év múlva újabb küldemény érkezett: Koestler egy másik regénye, az Arrival and Departure (London, 1943.) A könyv elolvasása után mosolyogva gondoltam Bandi megilletődött hangú kísérőlevelére, melyre azért emlékszem, mert szerényen nem említette, hogy a könyv hőse, Peter Slavik néven ő maga. Havas Bandi, — mint ahogy ezt Koestler nem egyszer megírta. (Hadd tegyem hozzá, hogy Havas, mint ,,a tragikus sorsú, idealista kommunista” megtestesítője, ellenállhatatlan volt mindkettőnk számára. A Karoton című regényemnek (London, 1966.) is ő a hőse, és ahogy Koestler önéletrajzi írásaiban is gyakran szerepel, csak úgy, mint az én My Happy Days in Hell-emben.)

E szerény megemlékezésben nincs helyem arra, hogy Koestler műveit felvonultassam; még arra sem, hogy azokat a könyveit, melyeket a legmaradandóbbaknak - pontosabban: amelyeket maradandóknak — tartok, kommentáljam, mint az előbb említett két regényt, továbbá az Arrow in the Blou-t ( 1952) és az Invisible Writing-et (1954), valamint az ugyancsak már említett Spanish Testament: három- 97