Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
sötétzárkával fenyegettek. Sajnálkoztam, milyen rossz lesz neki. Mire ő megnyugtatott: ’Azt is csak embereknek csinálták, tanár úr!’Úgy érzem, ettől az analfabétától tanultam meg, hogy abban a helyzetben, ahová a sors vetett, ott élnem kell. Minden helyzetben meg kell találnom, ki kell alakítanom a létem, még ha nem is fogadom el az adott életfeltételeket és a megváltoztatásukon fáradozom... ” Mindezzel nem a társadalmat akarom felmenteni, hiszen idáig is arról igyekeztem képet adni, hogy alkalmasint nem az egyénekben van a hiba: a rezsim önismerete működik hibásan, kártékonyán. A professzor véleményével csupán azt akartam érzékeltetni, hogy az életben való eligazodáshoz szükséges tudnivalókat sem tanítják. Minden sablonos lett: a szó, az öröm, a bánat. A bátortalanná lett polgárokban kimondhatatlanul ülepszik le a sok gond, s csak egy bűnöző rendszer engedheti meg magának, hogy szinte minden téren ennyi fellazult, abnormális jelenség pusztítson egy nemzetet. Az nem lehet vigasz, hogy a kapitalista országokban is magas az öngyilkosságok száma. A keserűséget csak fokozza, hogy közel sem halnak meg annyian, mint Magyarországon. Mert amíg 100 ezer lakosból Ausztriában 24-, Svájcban 23-, Svédországban 19-, az USA-ban 13.-jut elévente az önmegsemmisítésig, addig hazánkban 50-en. S a gyilkos közönyt még tragikusabbá teszi, hogy évekkel ezelőtt, Fekete Gyula által elindított ,.népesedési vita” után emelkedett ugyan a születések száma, de most ismét érezhető az apadás: 1982. január 1-ig kétezerrel lett kevesebb az ország lakossága, mint az volt 1981. első napján! Nem tudom mibe kerülne kiépíteni országosan a Krízis-Intervenciós Osztályokat, mennyi lenne a gyógykezelések költsége, ám abban biztos vagyok, hogy a lakosság örömmel vállalna ezért a célért ,,kommunista műszakot”. Nem különös az a fogatvicsorgató kelekótyaság, hogy kötelezően elrendelik az ingyen-munkát a ,,pártkongresszusok tiszteletére", a ,,szenvedő vietnámi nép megsegítésére”, stb. —, de azok érdekében nem mozgósítanak, akik ,,Adj jó halált nékem Istenem..." könyörgéssel zuhannak a mélybe. Rekviem a jövőért! Van-e remény arra, hogy nem csupán halni kell, hanem élni is lehet ebben a ,,csontig csonkuló hazában”, és a lét nem téboly lesz, ahol a negatív holnapot csak vérrel kiköpött pecséttel lehet hitelesíteni? Bízhatunk-e abban, hogy az idegenség, a semmi hidege nem kísért annyi embert álmában és ébrenlétében, s nem kell naponta ,,öldöklő angyalokkal”küzdeniük? Mert kiken is múlik valójában, hogy a hazában mindenki igazi otthonra leljen, és ne egy bekötött szemű kötéltáncos rideg félelmével sasszézzanak, ég s föld között lebegve, az elrongyolódott hitű honfitár- 82 -
