Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

ként is tudják, hogy nincs hová szökniük. Ha valaki esetleg meg is szöknék, órákon belül elfogjuk. Olyan a szervezettségünk, hogy ebben az országban nem lehet elrejtőzni, az ország határát pedig lehetetlen átlépni. Most pedig enni kapnak, majd megkezdődik a szállítás.

Valóban, nemsokára nagy vesszőkosarakban kisebb cipókat hoztak be az ávósok és mindenkinek adtak egyet. Csak ekkor gondoltam arra, hogy egész nap csak a reggeli kávét ittam meg. Pedig már sötét este van. Azt sem vettem észre, hogy besötétedett. Hány óra lehet? Nem tudnám megmondani, felőlem akár este hét óra is lehet, de előfordulhat, hogy éjfél is elmúlt. Majd figyelni fogom a kistarcsai templom óraütését, — határozom el magamban. Eddig ez sem jutott eszembe, de nem is volt számomra fontos, hogy tudjam, hány óra.

Én is megkapom a kenyéradagomat, de nem eszem meg, nem is vagyok éhes. A gyomrom helyén valami idegen dolog van, ami időnként összeszorul és amiben néha valami kalapál. Ennek a valaminek nincs most szüksége ennivalóra. Vizet is hoznak. Mindenki annyit ihat, amennyit akar. A víz után alaposan felfrissülök. Körülnézek s most megint felfedezek valamit, amire eddig nem figyeltem: nem ismerem meg a társaimat. Ki ez a teljesen idegen ember mellettem? Nehezen ismerek rá az arcvonásaira, pedig egyik legjobb barátom. Ahogy fürkészem sápadt arcát, mosoly jelenik meg rajta. Ha kényszeredett is ez a mosoly, mégiscsak mosoly. Az első reggel óta. Nem tudom megállni, hogy én is el ne mosolyodjam. Tudom, hogy mennyire szomorú a helyzetünk, de mégis valószerűtlenül komikus az, hogy el lehet az embert annyira változtatni, hogy a legjobb barátja sem ismeri meg. Hirtelen a barátomhoz hajolok s odasúgom neki.

— Te, nem adnék öt krajcárt az életünkért.

— Ötöt? Egyet sem! — felelt vissza.

Ez riaszt bennünket vissza megint a szomorú valóságba. Princz őrnagynak senki sem hisz. Azt szoktuk mondani róla, amit Tóth főhadnagyról és Potecz táborparancsnokról is: az sem igaz, amit kérdez, nemhogy az, amit mond.

Nem hiszünk hát abban, hogy valaki jól dolgozik, az szabadul és három hónapon belül a családja körében lesz. Nem hisszük azt sem, hogy Budapesttől csak száz kilométer távolságra visznek bennünket. Egyáltalán nem hiszünk semmit sem. De ha azt mondaná valaki, hogy most kivisznek bennünket Szibériába, talán elhinnénk. De nem, ezeknek már semmit sem hiszünk. Tudják ezt ők is, mégis mindig megkísérlik, hogy legújabb hazugságaikat elhitessék velünk.

Közben figyelem a templom óraütését. Végre meg is hallom. Kilenc óra. Pedig azt hittem, hogy legalább éjfél lehet már. Reggel óta vagyok talpon, társaim nagy része a betonpadlón ül. Hogy mikor ültek le, azt nem tudom; parancsszóra ülnek-e, vagy a maguk jószántából? Leülök hát gyorsan én is, s ahogy kinyújtom a lábaimat, megint égető fájást érzek- 55