Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

a lábfejemben. Érdekes, az előbb, amikor álltam, semmit sem éreztem. Eszembe jut, hogy délelőtt mennyire fájt a lábam, s nem tudom, mikor szűnt meg a fájás. Érzem, hogy most képtelen volnék felállni. Most a halántékom kezd lüktetni és élesen nyilallik a homlokomba. Rosszul érzem magam, majd lassan belezuhanok valamiféle furcsa nemtörődömségbe, úgy érzem, ami most itt történik velem, nem érdekes már. Majd csak lesz valahogy, — ez az egyetlen értelmes gondolatom, — s hiába is törném a fejem, úgysem találnék ki semmit sem.

Ami itt van körülöttem, az már a teljes kiszolgáltatottság, mint a vágóhídra hajtott birkanyáj, úgy engedjük át magunkat a sors akaratának. Egyik-másik társunk lassan majszolja a kapott kenyeret, de ezek is úgy esznek, mint ha fürészporból volna a kenyér. Az ávósok is elcsendesedtek, alig hallik egy-egy szó, csak a csizmáik kopognak, ahogy járkálnak körülöttünk a terem falai mentén. Lassan, nagyon lassan múlik az idő, csak a templom toronyórája üt néha: tíz óra van. Minden óra maga az örökkévalóság, mikor történik már valami? Mikor?

Türelmetlen várakozásomban csak az óra ütését figyelem. Még tizenegy óra előtt megérkezik Princz őrnagy, Potecz százados és Tóth főhadnagy, meg egy csomó ávós.

— Ki adott maguknak engedélyt, hogy leüljenek? Hogy mertek leülni? Mi? Az egész, vigyázz! — vezényel valaki az ávósok közül. Ijedten ugrunk talpra s mindannyian az ajtó felé fordulunk. Végre történik velünk már valami. Potecz százados szólal meg:

— Emberek! Most megkezdődik az elszállításuk. Tehergépkocsikon mennek el innen. Mindenki viselkedjék úgy, hogy ne adjon okot a fenyítésre. A szökés lehetetlen, ne is kísérelje meg senki! Különben jó ha tudják, hogy parancsot adtam a bajtársaknak, hogy mihelyt valaki a legkisebb mértékben is ellenszegül, szökni igyekszik, azt felszólítás nélkül lőjjék le. Megértették?- Megértették a bajtársak is? — fordult a felénk szegezett géppisztollyal álló ávósok felé is Princz őrnagy.- Mindenki maradjon a legnagyobb csendben! Egy hangot sem akarunk hallani a szállítás alatt! Értik? — szól megint hozzánk Princz. Mi állunk némán és várjuk, hogy mi lesz velünk. A csend szinte fülsértő, azt is meghalljuk, amikor valahol egy kulcs csikordul meg a zárjában. A terem egyik kis ajtaját nyitják ki, azt, amelyiken keresztül az utcára lehet jutni.

— Az első tíz ember! Gyerünk! Mit tátják a szájukat? — kiált az egyik ávós és nyomban nagyot is rúg az egyik társunkon, aki nem tudja felmérni, hogy hozzá tartozik-e az első tíz emberhez, vagy sem.

Az utcáról teherautók zúgása hallik. Tehát valóban teherautókkal szállítanak el bennünket, s talán mégsem megyünk majd messzire. Mégis igaza lenne Princz őrnagynak, hogy nem szállítanak messzebb bennünket Budapesttől, mint száz kilométerre? Beletelik vagy másfél óra, amíg én-56-