Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

fényben a pára, előttem, a szőlőskertek mértani szerkezetében, Michel, a fiam.

2.

— Idetaláltál? — kérdi nevetve.

Tapogatom: izmos, széles a válla.

—Leszoktál róla? — rágyújt, a hegyen megáll a levegő, a fiamnak kénes, savanykás verejtékillata van.

— Rámismertél? — kérdezem én is.

— A járásodról — feleli, és egy kicsit megbicsaklik a torkában a hang.

Magára gombolja az ingét, lent a völgyben már szól a harang.

— Szép helyen élsz — állapítom meg.

— Szebb — feleli — mint a fogház a túloldalon.

— Leléceltél?

Bólint. Felhőtlen a szeme, mint fölötte az ég. Derűs, szótlan, akár az alpesi pásztorok.

Ülünk a szőlőskert teraszán, a lépcsőzetesre kiképzett terméskőfokokon. A fiam bicskával szeli a szalonnát és bőrtömlőből issza a bort, nagy, széles ívben, mint a spanyolok.

— Meddig dolgozol?

— Ilyenkor szundítok egyet — feleli.

Nézzük a tó tükrét. Indigókékre váltott, mióta nem éri derékszögben a nap.

— Velem vacsorázol?

— Ha meghívsz minket!

Minket?

Rágyújt, mosolyog. Úgy beszél hozzám, mintha én lennék a gyerek.- És te? — kérdezi később, én pedig elmondom a készülődést, a reményt, a rettegést, hogy a szembesítésen megint az arcomba vágják a gyalázatomat.

— Találkoztatok? — kérdi.

— Igen. De ezek a találkozások ... mintha nem is élnének. A százszor elmondott szavak kiürülnek. Valahonnan messziről látom őt, magamat.

Hallgatunk. A fiam a karomra teszi a kezét:

— Megvársz?

— Fáradt vagyok.

— Aludd ki magad — bólint. Este felkeltelek.

Megyek lefelé. A szőlősöket már haránt éri a nap. A villanypóznákon fecskék csivitelnek, megérkeztek ők is, hosszú sorokban ülnek a vezetékeken. Szemben, a túlsó parton, a hegyeket letarolta a jég; a völgyek mélyén ugrásrakészen lapulnak a gleccserek.- 19 -