Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Mindig úgy képzeltem, hogy egy új jégkorszak elől menekült délre a levegő-égnek ez a vándorcsapata. Évezredek alatt sem nyugodtak bele a vereségbe. Nem eresztenek gyökeret, nem maradnak a trópusokon. Amint erőre kapnak, útrakelnek, évezredek óta űzi-hajtja őket a boldogság emlékezete.

Csak ne csivitelnének olyan élesen! Sírnak, kelepeinek, kiabálnak. Énekelni — érdekes — elfelejtettek a vándormadarak.

*

A szobám a tóra nyílik. Elnyúlok az ágyon, nézem a hegyeket. A gyűrődések mélyén már kúszik fel a csúcsokra az árnyék, csend van, időtlen, kósza csend.

Később papír zizeg, valaki olvas. Langyos szél matat a hajamban, Colette? — kérdezem. Hallom a hangom, és hallom a balkonról a választ: igen? így, kérdő hangsúllyal, és egészen közel, derűsen, dallamosan.

Régen, nyári vasárnapokon elnyomott néha a fészer árnyékában az álom. Ő ilyenkor a sárga nyugágyban olvasott. De ez itt nem a fészer árnyéka, már húsz éve a szigeten élek, Michel sakkozik kint a balkonon.

A nyitásokat gyakorolja, nem hallotta a hangom. Talán észre se vette, hogy a nevén szólítottam az asszonyomat.

Ez is harmonikus még, ez a második álom, de a gyűrődések mélyén már kúszik az árnyék, módosulnak körülöttem a zörejek. Két fehér madár szárnyán serceg a toll, billegő, hosszúlábú sirályok, felágaskodnak, amikor kinyiton a szemem.

Azután magam vagyok újra. Ez a szempillantás volt a harmadik álom. Kint újságot kerget a szél, a balkonom üres.

Felkelek. Átaludtam a délutánt. Szemben, a csúcsokon még narancssárga a hó, de a víz partján már kigyúltak a fények, lent a mélyben már éjszaka van.

Lassan felszívódik az álom. Már nem kerget újságot a szél, és nem ágaskodnak a madarak. Az asszonyom hangját még egy ideig a bőrömön érzem, de az álmok hanglejtését nem őrzi sokáig az emlékezet.

A rétegek egymás után elfelejtődnek. A tóra nyíló aprócska szobában csak a boldogság emléke marad.

*

Cseng a fülem. Akkor ébredek csak fel, amikor a vállamra teszi a kezét a fiam.

Asztalhoz ülünk, nézzük egymást, nevetünk. A lány gesztenyebarna, és középmagas. Mit eszik rajta? — tűnődöm. Az apák mindig túlbecsülik az elsőszülött fiúkat.

Időbe kerül, mire észreveszem: a szeme zöld, az arca is mozdulatlan, ovális. Az orr vonala, az áll. A konok hallgatásából áradó önbizalom.

— Idevalósi? — kérdem, miközben a levesemet kanalazom.- 20 -