Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
Még az Isten is érzi: így nehéz! Váltamra üt, megértőn félrenéz, mert tudja, hánytam bukfencet és epét, kötöttem békét és klozetkefét, égtem szégyenben, tiszta vágyban, háltam mocsokban, nászi ágyban, loptam kenyeret és napot, hegyeztem nyársat és zabot, faragtam verset és követ és elkövettem, amit elkövet a vak vakondok és a kis giliszta, ha próbál sárban is maradni tiszta. Ha tudnám is, hogy élnél boldogabban attól, hogy én csak rózsát oltogattam, nem hívnálak. Itt már az ősz kolompol... Egyedül nézem hát, amint a nyomból, mit kis cipődnek sarka hagyhatott, egy kék madárka csipked harmatot. Danza macabra A halál nálunk zörgő, nagy kaszás. Előle szöktem erre délre, le, mert itt járása halk, a hangja más, a tánca könnyed, bűvöl éneke. Csábítva hív, nem durván elragad, arcán hófehér, sejtető derű, rád néz és máris követnéd magad. Ő itt: La Morte. Asszony. Nőnemű. Utolsó táncba ő vigyen ha már végét járja e rongyos maszkabál, engem ölelve szórja szét a kontyát, vésse, hasítsa csontomba csontját és addig járjuk, összeforrva, ketten, amíg nem érzem, hogy újjászülettem.-12-
